Békei Lászlóné

Közelebb

Békei Lászlóné

SZTE Ságvári Endre Gimnázium orosz nyelv és magyar nyelv tanára

1978 és 2006 között

Cikkünk letölthető:

Mikor visszakerültünk Szegedre és a férjemmel mentünk a Petőfi Sándor sugárúton, jött valaki szembe, köszöntünk egymásnak, kérdezte a férjem: "Ki volt ez?". Hát, mondom: " A Ságváriban iskolatársak voltunk". Mentünk egy saroknyit, megint köszöntünk: "Ki volt ez?" "A Ságváriban együtt tanítottunk." "Itt, Szegeden mindenki ságvárista?"

Nem is tudunk sokszor róla, jót vagy rosszat mondunk a gyereknek, beletaposunk a lelkivilágába vagy elveszik egy életre.

Indíttatás:

-Középiskolás éveidből, hiszen ságváris voltál, mi maradt meg neked leginkább?

-Nagyon sok kedves emlékem maradt és nagyon sok jó tanárom volt. Kicsit nehezen kerültem be a Ságváriba, mert bár jó tanuló voltam az általános iskolában, Újszegedre vettek fel, de én úgy éreztem, ide szeretnék kerülni a Ságváriba. Nem rég alakult ez az iskola, de már jó híre volt. Egy nagyon kedves általános iskolai énektanárom segítségével, dr. Szolnoki Jánosné, bekerültem a Ságváriba, hála Istennek.

-Melyik tantárgyak voltak a kedvencek?

-Tantárgyak? Egyformán szerettem, mint jó tanuló mindegyiket. Talán inkább a tanáraimról szeretnék beszélni, akiket nagyon tisztelek és nagy hatással voltak rám. Először is Szécsi Jóska bácsiról, aki az éneket tanította és nagyon sok hangversenyre jártunk. Minden évben volt úgy nevezett Irodalmi-Zenei Est itt, a díszteremben. Jártunk a Rádió 6-os stúdiójába, ott is volt felvételünk. Ezeken az utakon, természetesen vonattal tettük, még nem voltak különbuszok annak idején, vonattal tettük meg ezt az utat. Jóska bácsi köztünk volt, beszélgetett velünk, játszott velünk és rengeteget énekeltünk. Nagyon sok szép magyar népdalt tanultam meg ebben az időben. Neki köszönhetem, hogy az érettségi után talán az egyéb származásom miatt nem vettek fel az egyetemre. Jóska bácsi vigasztalásképpen elvitt a Szegedi Zenebarátok kórusába, ahol évtizedekig énekeltem. Az egy külön része és élménye az életemnek. Talán már kicsit előre ugorva elmondhatom, hogy ami zenét ott tanultam és zenész barátaim, barátnőim voltak, azt az ismeretemet a magyartanításban is kamatoztattam. Sokszor bevittem az irodalmi művekhez kapcsolódó zeneműveket is. Azt hiszem, hogy nagy örömmel hallgatták a gyerekek, pár percet nyilván.

Leginkább dr. Kordé Imrére, Jóska bácsi mellett. Neki köszönhetem, hogy magyartanár lettem. Most is előttem van borzas haja, mosolygós arca. Berohant, sokszor késve az órára, felült az asztal szélére és akkor elvarázsolt bennünket. Olyan elemzéseket hallottunk, amiket később magyar szakosként talán az egyetemen sem mindig. Agydaganatban halt meg ifjúkorában, harminchat éves korában. De előtte még, végzés után gyakran egy-egy "házibuliba" is meghívtuk, ahol elbeszélgettünk. Ezek a házibulik nem úgynevezett bulik voltak, hanem kellemes összejövetelek.

Dr Molnár Istvánné szintén kedvenc tanáraim között volt, kémiát tanított, később kollégám is lett. A nagyszerű ságváris kirándulásokon, mert ez is egy élmény volt itteni tanárságomon, sokat beszélgettünk családról, életről. Sokat köszönhetek neki, és talán még az életemet is kicsit, mert az egyik fia orvos lett. Ma is orvosom és egy nagyon komoly betegséget ő fedezett fel, ha ő nem fedezi fel, akkor talán most nem ülök itt.

Éppen azért, mert előző évben származásom miatt nem vettek fel, amikor történelemre és latinra jelentkeztem. Hál'istennek, hogy nem vettek akkor föl. Kordé tanár úr a magyar-orosz felé irányított, mondván, hogy rengeteget felvesznek mind a két szakból.

-Említetted már két ízben is, hogy egyéb származású voltál. Mit jelentett ez?

- Azt hiszem, a legrosszabbak az x-esek voltak, az x-es származásúak. Azoknak általában katonatiszt volt az édesapjuk. Az én származásom azért volt talán a második legrosszabb, mert édesapámnak volt egy pici rövidáru boltja. Ha nem is kapitalista volt és nem éltünk hű, de jól. Ez, úgy látszik negatívum volt az életemben. Ekkor, egyszer éreztem ennek a hátrányát, amikor állítólag ezért nem vettek fel. De az is lehet, a felvételim nem sikerült olyan jól, igazából nem tudom. De a következő évben eltörölték a származás szerinti kategorizálást. És akkor már bekerültem.

-Ez mikor volt?

- '62-ben jelentkeztem először, akkor nem vettek fel. Akkor ezek szerint '63-ban törölték el. 1963-ban.

-A Kádár-korszakban jártál akkor egyetemre?

-Igen.

-Amikor az egyetemre jelentkeztél, akkor még megvolt a rövidáru boltja a családnak?

-Nem.

-Korábban ezt államosították?

-'51-ben vagy '52-ben elvették tőle. Államosították, így is mondhatjuk. Nagyon kemény évek voltak. Szegény apukám villanyszerelő volt. A Vám térnél volt egy malom és ott volt villanyszerelő. Reszketve várt a család, anyukám meg az öcsém, nehogy valami baj érje, villamos áram. Aztán a kereskedő szakmájában el tudott helyezkedni.

-A családban volt pedagógus?

-Nem.

-Semmiféle indíttatás?

-Talán édesanyám vágyát valósítottam meg azzal, hogy pedagógus lettem. Már korai általános iskolában úgy éreztem, hogy én tanítani akarok. Az otthonom ebben a témában a középiskola lett.

-Édesanyád mivel foglalkozott?

-Varrónő volt. De tájékozott volt, korán hallgatta már a tévében a megfelelő műsorokat. Olvasott és nagyon szeretett engem.

Pályakezdés:

-Hol kezdted a pedagógusi pályát?

-Bátaszéken.

-Hogy kerültél oda?

-Úgy kerültem oda, hogy Szegeden nemigen volt lehetőség. Talán általános iskolában vagy süketeknél-vakoknál Gregor József főművész úr segítségével elhelyezkedhettem volt. Én mindenáron középiskolában akartam tanítani. Talán még az is benne volt, hogy ilyen korban az ember már önállósodni akar. Ilyen módon akkor nekem el kellett kerülni Szegedről.

Az egyetemen ötödévben, amikor az álláshelyekről volt szó, akkor a bátaszéki igazgató erre járt és az én szakomnak megfelelő pedagógus kellett. Meg aztán az egyik évfolyamtársamnak volt Tolna megyei ösztöndíja, itt fogták, a Móra Kollégiumnak lett igazgatóhelyettese. A lényeg az, hogy én átvállaltam az ő helyét, így kerültem oda, ott lettem pályakezdő. Nem voltak könnyű évek, talán a legnehezebb az volt, hogy Szegedről falura kerültem. Otthonról kikerültem a nagy magányos életbe. Nehéz volt, különösen a magyar tanítása, rengeteget kellett készülni és rengeteget kellett javítani.

Hetente két nyelvtan óra volt annak idején, állandóan helyesírási dolgozatokat írattam. Már akkor csapnivaló volt a gyerekek helyesírása. Javítottam, javítottam, a végén már azt sem tudtam, hogy kell helyesen írni. Ráadásul akkor olvastam el, egy diákom hatására A virágot Algernonnak című könyvet. Érdekes, hogy ott milyen mélyből szellemi magaslatra tört a főszereplő, akinek naplót kellett írni, és az tele volt helyesírási hibával. De végülis elég jó helyesíró maradtam.

-Hány évet tanítottál Bátaszéken?

-Bátaszéken három évet. Talán még elmondhatom azt is, a két kort összehasonlítva, hogy akkor rengeteget olvastak a gyerekek. Ahogy mondtam, egy tanítványomnak köszönhettem, merthogy lelkesen olvasta A virágot Algernonnak, én olvastam vele. De nem olvastam, mert arra a készülés meg a javítás ideje alatt nem volt időm.

Néztek tévét, de akkor sokkal színvonalasabb volt a tévé. Ez nem nosztalgia a múlt felé, de nagyon sok színházi közvetítés volt és nagyon sok irodalmi adaptáció. Ezeket megnézték a gyerekek. Igényük is volt rá, nagyon jó kis osztályaim voltak. Másnap kérdezték, hogy a tanárnő látta-e. A tanárnő nem látta. De nem mertem nekik mondani, hogy készültem és dolgozatot javítottam. Akkor ez nekem, magyartanárnak nagyobb nehézség volt, mert még tájékozottabbak voltak éppen az olvasottságuk és a jó tévéműsorok megtekintése miatt, az irodalomban. Nekem valahogy tartani kellett a lépést velük. Itt a Ságváriban kevésbé éreztem ezt a nehézséget. Beletanultam már, a tévéről nem kell többet beszélni, messze nincs olyan színvonalon, mint akkor volt. Ez nem nosztalgia.

-Három év után rögtön visszajöttél Szegedre?

-Nem. Ott ismertem meg a férjemet, ő Baján is tanított. Együtt tanítottunk először a bátaszéki gimnáziumban, ez egy közös igazgatású általános iskola és gimnázium volt. Mielőtt a kérdésedre felelnék elmondom, hogy volt, hogy beküldtek ötödikbe énekórára, "te énekkaros vagy és jó hangod van", és az ötödikes énekóráról mentem fel a gimnáziumba érettségi előkészítőre magyar órát tartani. Egy kicsit tudathasadásos állapot volt. Megismerkedtünk, megvolt az esküvő, mivel ő Baján tanított, én is átkerültem. Először általános iskolában tanítottam, ott is ötödikben magyart, fél évig, mert veszélyeztetett terhes lettem. Itthon szültem.

Szülés után visszakerültem, de akkor már a tanítóképzőbe. Úgyhogy minden szintet kipróbáltam. A tanítóképzőben tanítottam talán három évet, írás-olvasás módszertant. Ez még tudathasadásosabb állapot volt. Én, aki soha nem tanítottam tanítónőként, ennek a módszertanát kellett okítanom, óráról órára készültem jegyzetekből. Örök nosztalgiám volt, hogy visszakerüljek középiskolába és magyart és oroszt taníthassam.

Oroszt is tanítottam, az kevésbé volt nehéz feladat. Ott gyermekirodalmat tanítottam, ott is állandóan készülnöm kellett. Kisgyerek, ha éjjel sírt, akkor is mosolyogva kellett bemenni. Mert a tanárjelölteknek is azt tanítottam, amint lenyomják a kilincset, akkor át kell változni kicsit színésszé, mosolyogva, problémamentesen kell tartani az órát. Ez nehéz volt Bátaszéken, és sokszor itt, a Ságváriban. Amikor a második gyerekemmel voltam gyesen, akkor úgy éreztem, vagy most vagy soha. Mert visszavágytam haza, a városomba meg talán a középiskolába. Kerestem, kerestem, és egyszer itthon, édesanyám vigyázott a pici gyermekemre, én meg elmentem a kozmetikushoz, és ott hallottam a kozmetikustól, aki szintén ságvárista volt, hogy az osztályfőnöke, orosz-történelem szakos Kecskemétre kerül férjhez menés miatt. Én akkor megpróbálok ide kerülni oroszt tanítani. Bejöttem, Valkusz igazgató úr fogadott, akit nem ismertem, ő sem engem nyilván. Viszont bajai igazgatóm évfolyamtársa volt. Nagy tudású és emberséges emberek kerültek ki annak idején a tanítóképzőből. Ahogy ott beszélgettem vele, jöttek a régi tanáraim, nagy lelkesedéssel fogadtak. Talán ez is segített. Érdeklődtek az egyetemen, az orosz tanszéken különösen emlékeztek rám.

Gimnázium:

Pici kis szertárunk volt, ahol egy helyben három Ida volt. Azelőtt édesanyámon és magamon kívül nem ismertem Idát. Amikor valamit mondtak, hogy Ida, én is kapkodtam a fejemet. Amikor azt mondták, kis Ida, Molnár Idára gondoltak, de mivel az én lánykori nevem Kiss Ida, akkor kapkodtam a fejemet. Újabb tudathasadásos állapot.

Kiss Dezső tanár úr, Szilágyi Zsuzsa tanárnő, vele végig együtt tanítottunk. Azt szokták mondani, senki sem lehet saját hazájában próféta, nem is lettem én különösképpen próféta. De jól éreztem magam, és nem utolsósorban a régi tanáraimnak köszönhetően.

-Tehát ők segítettek leginkább a beilleszkedésben?

-Segítettek a beilleszkedésben, meg magamon próbáltam segíteni a beilleszkedésben. Tarcsay tanár úrnak és Varga Jutka tanárnőnek nagyon sokat köszönhetek. Az ő emberségüknek, kedvességüknek. Visszatérve az oroszra, nagyon szerettem tanítani, sok kedves tanítványom volt. Egyik-másik a barátom, barátnőm is lett. A rendszerváltás körül, nevet nem mondok, bár emlékszem a fiúra, azt mondta: "Tanárnő, esküszöm, tanulni fogom az oroszt, csak ne legyen kötelező!". Ennek ellenére sok kedves emlékem volt, talán itt-ott sok sikerrel is tanítottam. Egyszer egy első helyezett OKTV-sem lett, őt tulajdonképpen más készítette fel. Akkor tizenkettedik lett, és ezzel fogadtak, hogy nekem be kell hozni az első tízbe a Tóth Zsuzsát. Azt se tudtam akkor, hogy mi az, hogy OKTV. Mivel a tanítóképzőben tanítottam, meg gyesen voltam, korábban nemigen voltak ilyesmik. Megint sok-sok munkával, a diák szorgalmának, memóriájának köszönhetően országos első lett a Zsuzsa. Következő években még lett egy saját tanítványom országos nyolcadik helyezett. Ezért az Orosz Kultúra és Tudomány Házában oklevelet is kaptam. Sőt, egy nem túl olcsó, de moszkvai továbbképzés lehetőségét is.

Minden évben az orosz munkaközösség szokása volt, gondolom másoké is, hogy egymást látogatták. Az egy elég borzalmas dolog volt. Felkészült az ember, és minél jobban felkészült, annál merevebb volt az órája. A lényeg az, hogy ez egy nagyobb óraszámú osztály volt, kisebb csoport, szerették tanulni az oroszt és rengeteg házi feladatot adtam fel. Se én, se a gyerekek nem vették ezt észre, de Gábris Ida tanárnő, a főnökünk a megbeszélésen azt mondta, hogy: "Másik osztályban palotaforradalom tört volna ki, ha ennyi házi feladatot feladsz." De ők akkor már könnyedén meg tudták oldani.

-Kellett motiválni a diákokat az orosz nyelv tanulására, volt valamilyen ellenállás?

-Az előfordult. Az előbb már elmeséltem azt a történetet, hogy "csak ne legyen kötelező, tanulni fogom". Ennek ellenére azért tényleg tanulta a gyerek az oroszt. Olyan is volt egy francia tagozatos osztályban, szintén ismert név Szegeden, utána orvos lett belőle, az enyhén széttépett orosz könyvét a tornateremben találták meg. Voltak ilyenek is.

-Nyelvtanításnál az mindig szerencsés, ha a tanár nyelvterületre is kijut. Te hányszor voltál a Szovjetunióban?

-Azt hiszem, háromszor. Egyszer egyetemista koromban, egy hónapig. Túl sokat nem ért, egymás között magyarul beszéltünk. A tanárok nem nagyon színvonalas órát tartottak. Úgy emlékszem, hogy kétszer voltam tanárként kint.

-Ezek hosszabb idejűek voltak már?

-Egyszer három hónapos továbbképzésünk volt. Emlékszem, akkor már a Ságváriban -tanítottam, és egy szüreti, október végi időszakból mentem ki november 7-ét ünnepelni. Akkor már majd megfagytunk.

Magyart a rendszerváltás körül kezdtem tanítani, '90 körül, talán abban az évben... Az év végen, amikor a tantárgyfelosztás történt, odajött hozzám Valkusz igazgató úr és megkérdezte, hogy: "Baba -mert így hívott bennünket, sokan ezt nem is szerették.- Baba, nagy baj lesz, ha szeptembertől magyart is tanít?" Hát, mondom, nagy baj, de más megoldás nincs.

-Hány év telt el, mikor magyart tanítottál és újra tanítani kezdtél között?

-Bátaszéken tanítottam és érettségiztettem is és az volt a szerencsém, hogy amint mondtam, itt levelezőn és esti tagozaton magyart tanítottam. Tíz-tizenöt év biztos eltelt.

-Nehéz volt akkor újra belerázódni?

-Nehéz volt újra belerázódni, sokat kellett készülnöm, de sikeresen belerázódtam.

-Szakvezető mikor lettél?

-Oroszból még az első években, azonnal, még amikor szerződéssel dolgoztam. Ha jól emlékszem, magyarból két-három év után, ahogy elkezdtem itt tanítani a magyart, szintén szakvezető lettem.

-Változott a tanárjelöltekkel a munka az évek során, az ő felkészültségük? Tapasztaltál-e változást?

- Nem, nem tapasztaltam. Most eszembe jutott egy negatív példa, egy nagyon furcsa tanárjelöltem volt magyarból. Mindig kritizálta az órámat, akár kellett, akár nem. Furcsán, kissé oldalt fésülte a haját, lófarokban, stílusa is kicsit furcsa volt. Aztán elkezdett tanítani, és én kerültem az utolsó padba, ő a tanári asztalhoz. Az volt az első megjegyzése, hogy: "jaj, de más volt hátul ülni és kint tanítani."

-Szerettél a tanárjelöltekkel foglalkozni?

-Szerettem.

-Mi volt benne a jó?

-Talán a legjobb az, ha a tanítása végén éreztem, hogy tanult valamit, jobban megy neki a tanítás, mint az elején. De az is egyfajta tanítás volt. Nem utolsó sorban még önfegyelemre is nevelt, mert akármit mi nem mondhatunk meg nekik és akárhogy pláne nem mondhatjuk meg neki. Ebben nehézség is volt, hogy kritikám olyan legyen, hogy egyetértsen vele, elfogadja.

-Mit szerettél az osztályfőnökségben leginkább?

-Ezek a gyerekek közelebb álltak az emberhez, mert nap mint nap találkoztunk, ügyeiket kellett elvégezni, jöttek problémáikkal is. Ez a magyartanítás kapcsán is előfordult. Egyszer magyartanárként nyelvtanból azt a feladatot adtam nekik, nem én találtam ki, a nyelvtankönyvben volt, írjanak egy levelet. Írjatok nekem egy levelet. Rendesen, borítékban, megcímezve, nem kell bélyeg rá, és amiről akartok, de nekem szóljon. Csodálatos, őszinte leveleket kaptam. Például olyat, hogy a fiú és a lány is odajárt az osztályba, szerelmesek voltak egymásba, de nem vallottak még egymásnak szerelmet. Én tudtam meg először, hogy mind a kettő kedveli a másikat.

Értékmentés:

-Milyen volt a tanárok és a diákok viszonya?

-Szerintem, amilyennek lenni kell. Színvonalas órákat tartottak szinte valamennyien és szerették a diákokat.

-Véleményed szerint mi volt az iskola legfőbb erénye és értéke?

-Azt hiszem a színvonalas oktatás és amit, sokszor hangsúlyoztam, az emberség. Anélkül, hogy különbséget tennék, mert nagyra becsülöm a Radnóti Gimnáziumot, de úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy sokszor szemére vetették és vetik a Ságvárinak, hogy versenyistálló, azért sok mindent figyelembe vettünk. Például az egyik osztályomban a történelemtanár állandóan dolgozatot íratott. Na, mondom: "Gyerekek, itt az idő, hogy magyarból is dolgozatot írjunk." "Nem lehet tanárnő, mert holnap történelemből dolgozatot írunk." "Jó, elhalasztjuk". Három nap múlva: "Nem lehet, tanárnő, mert történelemből röpdolgozatot írunk." Mondom, ezt a szót, hogy történelem, többé ne halljam. Ez elismerés is volt, meg kritika is. Talán néha túl sok témazárót írattak, talán most is íratnak a gyerekekkel. Jóllehet, volt egy megállapodás, hogy egy nap csak egyet lehet, egy héten csak hármat. Jöttek a gyerekeim osztályfőnök koromban, hogy egy nap írnak hármat. Nem tudok, mit tenni, gyerekek. Ez erősség is, bizonyos mértékben negatívum is volt, de úgy érzem, hogy valamennyi tanár emberséggel dolgozott. Hogy ez negatívum vagy pozitívum volt?

El is hangzott tanári értekezleten, hogy alapvetően az iskola igyekezett politikamentesen oktatni. A színvonalas munkánkhoz, ismerjük el, az is hozzájárult, hogy általában jó képességű gyerekek jöttek ide annak idején, gondolom, most is. Családi háttérrel, ságváris múlttal, anyuka, apuka, nagynéni, testvér Ságváriba járt, tudták, hogy hová jönnek, céljuk volt. Többé-kevésbé tanultak is. Gyenge képességűek itt is voltak. Nem tudom, ezzel válaszoltam-e a kérdésedre.

-A ságváris hátteret említetted. Neked a gyerekeid ide jártak?

-Igen. Mind a kettő.

-Pedagógusok lettek?

-Mind a kettő, igen.

Pártélet:

-Mikor lettél párttag?

-Egyetemista koromban. Nem vagyok rá büszke. Az egyik tanárom járt állandóan a nyakamra, orosztanárunk. Mindenáron be akart vonni a pártba. Az is benne volt még, hogy tulajdonképpen úgy éreztem, azokat viszik anyanyelvi továbbképzésre ki, aki ilyen módon is megfelelnek. (...) tanár úr is segített ebben. Sírva mentem hozzá, hogy képzelje el, mit akarjak, mit csináljak. "Nem baj, fiam, lépjél csak be, lesz egy rendes ember is legalább a párttagok között." Amikor készítettek fel arra, hogyan legyek párttag, alig vártam, hogy menjek el erről a beszélgetésről, mert húsvét révén nekem templomba kell menni. Kádár-korszak, párrttagság, én ugyanúgy hívő maradtam. Egy-két ember megkérdezte, hogy ez nem összeegyeztethetetlen? Párttagság, meg templomba járás meg hívő. Mondom, nem. Az egy formális dolog, hogy én párttag vagyok, elmegyek a gyűlésekre, fizetem a tagdíjat, és talán egy kicsit titokban, meg bujkálva, de hitemet végülis megtartottam.

-Otthon nem néztek nagyot, hogy beléptél a pártba, azok után, hogy elvették a rövidáru boltot?

-Ebben apukám is nagyszerű volt, nem siránkozott, továbblépett. Végül árudavezető lett a Lenin körúton, ott volt egy nagy sport-és játékbolt.

Ebben az egyik példaképem Kerény Jóska bácsi. Itt volt testnevelő-tanár. Ő tíz évet töltött Szibériában. Egy házban laktunk, nagy barátságba keveredtünk. Sokszor beszélt is, érdekes történeteim vannak a szibériai éveiről. Soha nem szidta az oroszokat. Igaz, hogy nem tanult meg oroszul, egy-két szót tudott, nem is volt hajlandó oroszul beszélni. Ez nekem példa, hogy kint volt tíz évig. A fia Amerikába ment, a felesége sokáig nem tudta, hogy hol van. Nehezen kaptak róla hírt. Mindezek ellenére nem szidta, szerette az oroszokat, azt mondta, egyszerű nép, nagy szívük van. Az politika, ami történt.

-Az iskolában a pártalapszervezet hogy működött?

-Voltak pártgyűlések, azokra elmentünk.

-Mi történt egy ilyen pártgyűlésen?

-Semmi különösebb dolog nem történt. Egy jó dolog történt az életembe a párton keresztül. Lehet, hogy másképp, egyébként is kivittek volna a moszkvai továbbképzésre. A házasságunkban történt egy jó dolog. Nem is az én, hanem a férjem párttagságával, mert ő is az volt. Az egyik pártgyűlésen a párttagok valahogy hamarabb tudták meg, hogy óriási méretű áremelkedés lesz. Mi éppen akkor voltunk lakásvásárlásban. Ennek köszönhetően egy nappal hamarabb megkötöttük a szerződést. Bánta is a lakáseladó, talán drágábban adhatta volna el, mint ahogy mi megvettük köszönhetően a pártgyűlésnek.

A Rákosi-korszakot mi komolyan megéltük azzal, hogy apukámnak elvették a boltját, meg engem nem vettek fel első évben, hála Istennek, az egyetemre. Nem szeretem, amikor a régmúltból mindent elvetnek, az a Kádár-korszakban volt. Utaltam rá, hogy voltak szép dolgok, akkor is dolgoztunk, becsületesen tanultunk. Érdekes módon talán a fegyelem is egy kicsit nagyobb volt. Az a fene nagy szabadság sokszor visszaüt.

Nyugdíjas évek:

-Az első feladat az volt, mint minden nyugdíjasnak, hogy rendbe tettük a szekrényt. Mert volt rá idő. Hiányzott sokáig, jó volt, hogy nem kellett korán kelni, nem kellett készülni, nem kellett mindig dolgozatokat javítani. Többet olvashattam, kirándulhattunk szabadon.

-Csomó olyan dologra jutott most időd, amire korábban nem. Valamilyen új aktivitás vagy hobbi?

-Nekem nem. Én nem vagyok olyan sokoldalú, mint a férjem. Ő nagyon sok mindent tudott csinálni. Néhány év kihagyással az éneklést is folytattam. Most is éneklek kórusban, a Dóm kórusában. Ez nem jelentett törést a Vaszy kórus után, mert hasonló stílusú, témájú darabokat éneklünk. Örülök neki, hogy még mindig bírom, hangilag is.

Ez Isten meg a rendszer, meg az iskola ajándéka volt, hogy én nem ötvenöt éves korban mentem nyugdíjba, hanem sokkal később, hatvankét éves koromban. Az a rendszer ajándéka volt, hogy kaptunk nyugdíjat is, meg kaptuk a fizetést is. Ennek köszönhetően tudtunk a gyerekek segítségével mindkét lányomnak lakást venni, a mi családunkban nincs kölcsön. Ez is hozzátartozik az értékrendünkhöz és a tervünkhöz.

Sokáig felettem lebegett Damoklész kardja, hogyha valakit elküldenek az iskolából létszámfelesleg miatt, mi leszünk az elsők, akik nyugdíjasként még tovább dolgozunk, de hét évig tovább dolgozhattam. Ha az ötvenötöt nézzük, de már akkor felemelték a nyugdíjkorhatárt.

-Hogy élted meg a tényleges nyugdíjassá válást?

-Tudomásul vettem, hogy ez van, mennek az évek, helyet kell adni a fiataloknak. Ami átsegített a nyugdíjas éveken, az az első unokám. Csodálatos érzés volt. Akkor még tanítottam, amikor megszületett.

Útravaló:

-Milyen tanácsot, útravalót adnál az utódaidnak?

-Mindenképpen azt, hogy a színvonalat tartsák meg munkájukban, ami eddig jellemző volt a Ságvárira. Egy Móra-mondással fejezném be. "Mivel lehet megszerezni a tekintélyt? Tudással. Mivel lehet megtartani? Emberséggel." Azt hiszem, ha ez a kettő megvan, akkor elég jó tanár az illető.

-Hogyan látod az iskolát, változott azokhoz az időkhöz képest, amiker te itt tanítottál?

-Annyit mindenképpen változott, hogy sok a fiatal. Nem tudom, hogy olyan színvonalas munkát végeznek-e, mint az én időmben mi végeztünk, talán még színvonalasabbat az előttünk lévő generáció. Féltem az iskolát, hogy nehogy színvonalcsökkenés legyen.

Az egyetemen volt egyszer egy felmérésünk, a pedagógiai tanszék csinálta leendő pedagógusoknak, szó sem volt arról, hogy mi mások leszünk. Ilyen kérdés volt, hogy "Mit tart fontosabbnak a pedagógus tevékenységében, a szaktudását vagy az emberségét?". Akkor sem tudtam sorrendet tartani, most sem tudok. Szaktudás nélkül egyszerűen nem lehet bemenni az órára. Nagyon kell tudni azt, amiről beszélünk, de emberség és szeretet nélkül nem sokat ér a munkánk.

Mi a fiatalok Szekszárdra nagyon sokszor szerveztünk színházlátogatást, akkori udvarlóm, most a férjem, a barátnőm, mi hárman voltunk a főszervezők. Bizony, mikor a színházból Bátaszékre értünk, az kilenc-tíz óra volt. És volt, aki még tovább ment, mondjuk Bátára. Másnap nem jelentettek. Igyekeztem azért én is nem kemény lenni, nem témazáró dolgozatot íratni. Itt, a Ságváriban nagyon sokszor volt, hogy versenyen voltam, anyukám ez volt, orvosnál voltunk. Agyba-főbe próbáltak jelentkezni. Megint a "bezzeg, a múlt", de úgy érzem, a munkaerkölcs, legalábbis falun, keményebb volt, komolyabb volt.

Békei Lászlóné tanárnővel Mészáros Tibor beszélgetett