Dr. Farkas István: "A Ságvári értékei között az első helyre tenném a tanár - diák viszonynak az abszolút emberiességét"

Dr. Farkas István, SZTE Ságvári Endre Gimnázium történelem tanára  1965 és 2008 között

-Már gyerekkoromban éreztem, hogy a magánélet az nem igazán az én területem. Bezzeg az iskola-az alsó tagozat nem, de a felső tagozat már igen, meg a kollégium, ahol a racionalitás érvényesült- az megy. Emlékszem, édesanyám gyakran mondta, hogy mit szeretne, mit csináljak meg, és akkor, amikor befejezte, megint mondott valamit. És akkor megkértem: én azt szeretném, hogyha egyszerre elmondana mindent, amit meg kell csinálnom, és ha én azt megcsináltam, nincs tovább!

Na, ez a stílus, ez a kiszámíthatóság, ez a racionalitás, ez döntötte el azt, hogy én tanár legyek. És még valami: sokan hirdetik, hogy a szabadság az ember igényeinek legnemesebbike, legfontosabbika. Én nem ezt vallottam, meg ma sem ezt vallom. Az én elvárásaim között a biztonság szerepel az első helyen. Ha itt a szavakkal és a fogalmakkal játszanék, azt is mondanám, hogy én nem bánom, ha engem holnap megpofoznak, de szeretném pontosan tudni, hogy ki, és mikor.

A dolog ott kezdődött, ahol születtem. Falun. Ott is éltem tizennégy éves koromig az évnek mind a tizenkét hónapjában. A tanárságom azért kezdődött itt, mert volt egy kiváló iskolaigazgató, aki a magyar nyelvet és irodalmat tanította, Zsubory Istvánnak hívták. '56-ban a Munkástanács elnökének választották, szóval tekintélyes ember volt. Ennek a Zsubory Istvánnak a tudása is kiemelkedő volt. Bár falun tanítók tanítanak, de ő már akkor elvégezte a főiskolát, főiskolai végzettsége volt és lenyűgöző volt, ahogyan tanított, iszonyú logika hatotta át a tanítási metodikáját. Kiválóan meg is tudtam tanulni. Hosszú ideig éltem azokból az alapokból, amiket akkor megtanultam. Balassi Bálinttól- a Nyugatot kihagyva- egészen József Attiláig.

1965-ben behívtak, mert akkoriban egy nagyon érdekes elv érvényesült a felvételi rendszerben meg az állások elosztásában. A forradalmi munkásparaszt kormány megpróbált következetes lenni, azt mondta, ha feltételeket támasztunk ahhoz, hogy valaki egyetemista legyen, akkor a kötelességünk a diploma megszerzése után munkát adni. Tehát mindenkit beszólítottak- az akkori oktatási rektorhelyettes Nyíri Tóni bácsi volt- névsor szerint, és akkor mindenki már nagyjából tájékozódott. "Fölajánljuk önnek ezt meg ezt az állást. Elfogadja?" "Igen". És kilencvenkilenc százalékban érvényesült. Amikor én oda bementem, a szegedi egyetemnek Papp Lajos, mára elfeledett költő volt a főszerkesztője, ő megbeszélte. "Igen, egy státusza van."- mondta a Nyíri Tóni bácsi- "szegedi egyetem munkatársa. Elfogadja?" "Igen, elfogadom." Ez történt tehát május vége felé valahol '65-ben, utána jöttek az államvizsgák, a nyári szünet, hazamentem. Közben kapok egyszer egy telefont, hogy jöjjek Szegedre, mert a szakvezetőm -Devics Andornak hívták- az egyetem archívumának vezetőjévé lesz- akkor nyitották ezt az új hivatalt- és engem szeretnének, elfogadnám-e a tanári hivatalt, ezt meg kell beszélni... Akkor én nagyon örültem, mert én nem akartam újságíró lenni. Én olyan újságíró szerettem volna legfeljebb lenni, mint a matematikusok, hogy egy papír meg egy toll, aztán majd én kigondolom, hogy miről írok, tájékozódom, vannak ötleteim, gondolataim. De, hogy engem kiküldjenek Alsóvárosra, hogy miért dugult el a szennyvízcsatorna, és arról riportot csináljak, hát azt én nem akartam. És úgy gondoltam, hogy egy gyakorló gimnáziumban mégis csak az elitet lehet tanítani, ott az irodalomról meg a történelemről kell beszélni... Hát természetesen. Úgyhogy ide eljöttem- megbeszéltük, Wittmann Tibor volt akkor az oktatási rektorhelyettes- és augusztus elsejével kineveztek tanárnak a Ságvári Gimnáziumban 1965-ben. És ettől kezdve negyvenhárom éven keresztül negyvenhárom tanévben tanítottam, mindössze három napot hiányoztam.

A derék had, a tanári derék had, az a fényes szelek nemzedékéből került ki, tehát 30-40-45 közöttiekből. Nagyon kiváló kollegáim voltak, végtelenül szerettem őket. Nagyon kedveltem Csúri tanár úr matematikust, aki gyorsított tempóban végezte el a gimnáziumot, és utána végezte el a matematika-fizika szakot, később mérnöki diplomát is szerzett és nyugdíjazása után a Bolyai Intézetben matematika szakos tanárokat is tanított. Tehát rettenetesen okos és felkészült ember volt és embernek is kiváló volt. Vagy Kocsis Vilmos, aki szakérettségis volt, ami azt jelentette, hogy két év alatt elvégezte a gimnáziumot és utána közvetlenül egyetemre mehetett. Hogy csak kettőt említsek... vagy hármat. Harmadiknak Erdei Imrét említeném meg, aki végtelenül életvidám és az életet a maga teljességében élő ember volt, mindenféle humornak, társaságnak a központi alakja. Ezek rettenetesen szerettek dolgozni, kiválóan tanítottak és ez meghatározta az egész tanári karnak a magatartását és mentalitását, aki bekerült, ezt a ritmust, ezt a tempót föl kellett vennie. Mostanában - azt hiszem a Hoffmann Rózsa vezette be ezt - a bejelentkezési rendszer előírja, hogy mettől meddig kell az épületben tartózkodni. Akkoriban ez nem létezett, de az emberek nyolcvan százaléka egész nap az iskola épületében tartózkodott. Na, jó, persze közben intézte a dolgait, a bevásárlást vagy egyebeket, de aztán öt órakor megkezdődött a levelező tagozat és folytatódott az oktatás kilencig. Tehát rendkívül kedvező volt ez a légkör és én végtelenül élveztem, nagyon-nagyon jól éreztem magam ebben a szituációban.

Természetesen mindegyik kiváló tanárt nem említhettem, nem soroltam fel. Nagyon sokan külön foglalkoztak a tehetséges gyerekekkel, akik OKTV versenyeken arattak rendesen. Franciából különösen, de kémiából is, matematikából is, és tényleg odafigyeltek ezeknek a tehetségeknek a jövőjére, hogy ne kallódjanak el. Ami gyerekek hozzáállását illeti, úgy gondolom, hogy heterogénebb volt akkoriban a gimnázium összetétele, mint most. Hogy mit értek ezen? Nagyon sok balástyai, szatymazi, forráskúti bejáró gyerek volt, és én azt tapasztaltam, hogy egy osztálynak a közössége akkor a legjobb, ha a lehető legtöbb helyről érkeznek. Azok az osztályok, ahol nagy számban vannak olyan gyerekek, akik már bölcsődében, óvodában, a kis Ságvári francia tagozatán együtt voltak, azokkal nagyon nehéz dolgozni. Tudniillik, nincs meg bennük a mások megismerésére való egészséges kíváncsiság, és az abból fakadó odafigyelésnek a tudata, tehát nincs kohézió. Külön, egyénenként szuper eredményeket érhetnek el, de mint közösség, nem. Létezett egyszer Kamarás Gyurkának egy osztálya, ahol nyolcan jutottak be az OKTV első tíz helyezettje közé, volt köztük kettő olyan, aki két tárgyból is - ha nem is első, de egyikből harmadik, másikból ötödik; de mint közösség, nulla volt. Az osztályfőnöknek meg kellett gebednie, ha valamit próbált velük elérni.

-Divatos szó manapság a mentor. Nyilván a te időszakodban ilyenek nem léteztek, de bizonyára volt olyan kollegád, aki valamilyen értelemben követendő példát nyújtott vagy egyengette némiképp a te utad is? Kitől tanultál a legtöbbet?

-Csúti Béla, akitől rettenetesen sokat lehetett tanulni és azon kívül - férfiról az ember nem mond ilyeneket, mert furcsán veszi ki magát - szerette az embereket és őt is lehetett szeretni. Mert szeretetreméltó ember volt. Szakmailag rendkívül alapos felkészültségű és a tanulás nem úgy képzelendő el, hogy bementem az órájára - azt hiszem egyszer sem voltam benn óráján - hanem a tanárok közötti megkerülhetetlen szakmai beszélgetésekből. Annyira logikusan tudta fölépíteni a legbonyolultabb dolgokat is, ez rám nagyon nagy hatással volt.

-Te a magad pályáján milyen tanári magatartással, szereppel tudtál azonosulni? Úgy is kérdezhetném: mi volt a te ars poeticád?

-Abból indulok ki, hogy ugyanúgy, mint az újságírásnál, vannak jó és rossz témák. A tanári pályában is volt olyan, ami engem idegesített: mindjárt második évben - '66-ban - élt a lehetőséggel az úgynevezett kistanácsadó tanár és leköszönt. Nyilván a hátam mögött ezt megbeszélték: itt van ez az új fickó, legyen ő, nem baj, osztályfőnök is, kistanácsadó tanár is, hurrá. Ezt én nagyon nem akartam, kifejezésre is jutattam és mondták, hogy nem véglegesen. Gondoltam magamban, süssétek meg, négy-öt évig csinálom, elég az nekem egy életre. Tehát nem nagyon akartam. Ezt azért mondtam, mert sok minden olyan van, nem csak ez, amit nem szeretek ebben a pályában. Két dolgot a legkevésbé: a szülői értekezletet, és az osztályfőnöki órákat. Ugyanakkor, amikor ezt megmondom, a volt tanítványaim mindig jönnek ilyenekkel, hogy "Ugyan Oszi, hát olyan jók voltak azok, most is emlékszünk, erről meg arról, meg amarról volt szó!". Ha már az óra elindult, becsületesen akartam, és nem hülyeségekről beszéltünk természetesen, de kicsit nehezen indultak ezek a dolgok. Az említetteken kívül még nagyon sok mindent nem szerettem. Meg kell mondani például, hogy az utolsó éveimben, a rendszerváltás utáni időkben, rácsodálkoztam arra, hogy az általam nagyra becsült - fiatal vagy nem fiatal - kollégáim olyan oktatáspolitikai kérdésekről tudtak vitatkozni, amikről nekem az volt a véleményem, hogy egy magyar-történelem szakos tanár, ha becsületes ember, ilyenekbe nem ártja magát. Ezek már nem igazi tanári feladatok. Például nem voltak ambícióim, hogy igazgatónak pályázzak vagy hasonlók, mert úgy gondoltam, hogy az nem tanári munka. Egy parasztembernek nem az a karrier, ha földművelésügyi miniszter lesz belőle, hanem az, ha minden évben termelékenyebben állítja elő a terményeket, olcsóbban tudja a piacra vinni, halad az agrártechnológiai ismeretek elsajátításában, sok embernek tud munkát adni, és fölvirágoztatja a gazdaságot. A tanári munkával is így voltam; sok kollegám vitatkozott, hogy 6+6 vagy 8+4 vagy 3+1... ami a tanításon kívül van, az engem nem érdekel.

- Barok Pista után mi szeretünk "ságvárizmusról" beszélni mostanában, ez a szó tulajdonképpen egy közösségi élményt fed le. De te, a magad idejében, amikor ez még kimondva nem létezett, mit tartottál az iskola legfőbb értékének, erényének?

-A Ságvári értékei között feltétlenül az első helyre - még az OKTV helyezések elé is - tenném a tanár - diák viszonynak az abszolút emberiességét. Ezt a gyerekek is tudják, hogy a jó értelemben vett liberális szellem uralta - a kezdetektől fogva - a Ságvárit. A múltkoriban mondta nekem valaki, aki a versenytárs iskolában tanított, hogy az udvaron a gyerekek leültek a betonra, ő akkor valami felügyelő tanár volt, és szóltak, hogy a gyerekek ne üljenek oda. Erre ő azt felelte, hogy miért ne ülhetnének oda, ha ott jól érzik magukat. Erre azt a választ kapta a kollégájától,: "Akkor iratkozzanak át a Ságváriba!". Na most, a jól értelmezett liberalizmus meg ez között azért van különbség - nem mintha kapitális kérdés lenne, hogy a gyerek ül a betonon, vagy nem ül. A Ságvárinak a nagy erénye, hogy ilyenből nem csinált nagy kérdést. Valami konfliktus persze lehetett belőle, de nem emelték olyan magasságba, ami kifejezetten antihumánus lett volna. Ezt nagyon lényegesnek tartom. Én magamról is azt gondolom, hogy a szelíd erőszak híve voltam: rettenetesen idegesített, ha valaki nem jegyzetel órán. Világosan elmondtam, hogy azért kell jegyzetelni, mert amit leír valaki, az a tanár öt mondatából legfeljebb egy. De neked azt ki kell gondolni, hogy az ötből hogy lesz egy mondat, az leköti a figyelmedet, és hogyha te ezt a folyamatot végigéled, akkor könnyebben fogsz tanulni. Volt, aki ennek ellenére nem jegyzetelt, természetesen én ezt nem toroltam, bosszultam meg, de többszörösen fölhívtam rá a figyelmét, hogy ezt mindenképp meg kéne csinálni. Most én azt gondolom, hogy a tanárok többsége hasonló. Nem mindegyik. Volt, aki bírálta a felfogásomat, azt mondta, hogy ez a gyengeség jele, és ha ilyeneket megengedünk, akkor majd megnézhetjük magunkat. Vagy például a puskázásnál. Ha valaki olyan pontos jegyzetet készít, hogy az az anyagnak tökéletes feldolgozása, az már olyan nagy bűnt nem is követhet el az én felfogásom szerint, hogyha ezt használja, mert amikor otthon ezt az őrült nagy mennyiségű anyagot elkészítette, akkor már meg is tanulta. Na, most, nem minden tanár vallja ezt a nézetet, hanem hiúsági kérdést csinál belőle. Na, jó, lehet hogy pedagógiailag is megalapozható, hogy a puskázás a munkára nevelés szempontjából engedmény, mert, ellentétben a vulgármarxista felfogással, munkára nem úgy kell nevelni, hogy veszünk valakit, és ássa föl az udvart, vagy segítsen az aszfaltútépítőknek, feküdjön oda a száz fokban, és csinálja, hanem azt a munkát csinálja, ami az ő dolga. Na, itt jön a házi feladat, az aki nem csinálja meg vagy a súgásból él meg, az valóban a munkára nevelésben egy engedmény, egy lazítás, ezt elfogadom. De én azért mindig látok benne személyiségjegyeket is, hogy engem, a tanárt nem lehet átverni, ami nem igaz. A diák átvágja a tanárt, de ebből tragédiát nem szabad csinálni, el kell kapni persze időnként, aki puskázik, és a bűnnel arányosan büntetni, de ebből presztízskérdést - hogy "engem nem lehet átvágni" - csinálni olyan balgaság, hogy az párját ritkítja.

-Milyen eredményre - vagy bármi másra - vagy a tanári pályáddal kapcsolatban a legbüszkébb?

-Egy kis kerülővel egy vicces megközelítést hadd szabadjon tennem. Az eredményeimre, az abszolút pontosan mérhetőkre szeretnék hivatkozni: ez nem a tanári munkámmal függ ugyan össze, hanem hogy az egész életemben mit tartok a legnagyobb eredménynek. Azt, hogy 1960-ban, amikor negyedikes gimnazista voltam, az országos középiskolás atlétikai versenyen súlylökésben a második helyezett voltam. Amikor az eredményt hirdették, úgy kezdődött a szöveg, hogy: "A Magyar Népköztársaság 1960. évi országos középiskolás bajnokságában első helyezett Nagy György..." Aki meghalt, szegény, azóta, második helyezett meg szerény személyem. Arról már nem beszélve, hogy aztán volt egy lengyel magyar korosztályos vetélkedő és olyan melegítőt kaptunk, amin rajta volt a magyar címer. Ez tizennyolc évesen akkoriban óriási dolog volt. 1988-ban történelemből a felvételi arányszámok alapján a Ságvári állt az országban az első helyen. Én is egy történelemtanár voltam a közösségből, akik ezeket a gyerekeket tanítottuk meg fölkészítettük. Kitüntetésekről: Oktatásügy Kiváló Dolgozóját, azt hiszem, kétszer kaptam, 1985-ben Kiváló Pedagógus címet, itt van egy fénykép, ahogy Köpeczy Béla akkori miniszter átadja.

-A tanári pályádnak a jelentős része a Kádár-korszakba esett. Tudnál valamit mondani arról, hogy hogyan jelent meg ez az ideológia, a politika általában mennyire befolyásolta az iskolai munkát?

-Direkt politizálással órán nem találkoztam. Mások gyakorlatából se tudok ilyeneket, a magaméban nem volt, egyáltalán. Pártgyűlésen is kerültek elő olyan témák napirendi pontként, amelyek akár nagyon közvetetten politikatermészetűek, például "fizikai dolgozók gyermekinek tanulmányi helyzete" , a többi gyereknek miért nem kell megvitatni a tanulmányi helyzetét, ebben már van politika. A bejárók helyzetében nincs, mert az nem azzal függ össze, értelmiségi gyerek is lehet bejáró. Ugyanakkor ez azt mutatja, hogy - mivel civil szervezetek nem léteztek - mind olyan kérdést, ami összefügg a munkával és ez más munkahelyen is így volt, az a pártfórumokon szerepelt. Az csak bizonyos áttételen keresztül jelentett politikai tőkét vagy eredményt, ha a kitűzött célokat megvalósították.

-Tehát a tanításban ezt nem érezted?

-Ott nem. Az ünnepek természetesen olyanok voltak, amilyenek a törökökkel ellentétben itt a hódító megünnepeltette a győzelmének napját, ezt nem lehetett megkerülni. Annyit lehetett tenni, én tudom, egyszer a pártvezetőnek említettem - de akkor már a késői Kádár-korban voltunk, addig azért én sem mertem volna föltenni ezt a kérdést - a hogy a Szovjetunió a cári Oroszország örököse, kultúrában feltétlenül, ezt nem lehet csak úgy fölszámolni, megszüntetni, mert még a megszüntetve megőrzésben is benne van a megőrzés szó. Amikor november hetedike van, nem katonákat, hanem orosz operaénekeseket kéne ide küldeni. Nagy politikában persze volt ez, mindig voltak szovjet filmnapok, meg szovjet kultúra napja és akkor a pesti operaházban persze énekeltek operaénekesek, de vidéken is lehetett volna, hiszen minden hadseregnek van kultúrcsoportja, TV-ben is lehet látni. Azokat kellett volna küldeni, nem egyenruhában, arról ordít, hogy itt katonai ellenőrzés mellett vazallusai vagyunk a nagy Szovjetuniónak. '66 tíz évre van '56-tól, és akkor én még csak egy éve voltam tanár, és kistanácsadó tanár voltam. Akkor féltek attól, hogy a tizedik évfordulón valami történik és provokatív cselekedeteket vállalt föl a rendőrség, valamelyik utcában röpcédulákat szórt szét. Abban az utcában meggyanúsítottak többek között ságváris diákokat is, valaki talán fölvette közülük ezt, ezeket elkezdték meghurcolni. Egyiküket úgy hívták, Bérczy Szaniszló, kiváló csillagász ma már, aztán a többiek is, egy Fejős nevű gyerek, négyen-öten voltak azt hiszem. És akkor kezdődött a nagy tárgyalás, hogy mi-hogy legyen velük. Talán még el kell mondani, hogy az egyik gyerek apró modelleket szerkesztett, autóktól kezdve mindenféléket és olyan újságokat találtak nála, amelyekben bemutatták, hogy ezeket a modelleket hol lehet beszerezni, és ezeknek a jelentős része az Egyesült Államokra mutatott. "Aha! Tehát akkor ennek a gyereknek amerikai kapcsolatai vannak, meg most ez '56 tizedik évfordulója, ez nagy aratás lesz, megfélemlítés, satöbbi". És akkor kezdődött a játék. Én kaptam a feladatot, mint kistanácsadó tanár, hogy ezeket ki kell zárni a KISZ-ből. Nem csupán hatalmi módszerrel, meg kellett győzni a társaikat, a KISZ alapszervezetét, hogy ezek hazaárulást követtek el, és ezt meg kell torolni, ki kell őket zárni, ez a minimum. Én minden ékesszólásomat bevetettem, mást nem tehettem, meg volt mondva: igazgató, rendőrség itt járt, ők nem akarnak okosak lenni, átadták az iskolának, ezt el kell intézni satöbbi. Nagy nehezen, mert Temesi Feri - az ismert író szervezőtitkár volt akkor ebben az iskolai csúcsszervben - is kézzel-lábban hadakozott, hiszen kiváló emberek, szuper tanulók voltak - megszavazták, hogy kizárják őket a KISZ-ből. Ám ez csak a kezdet volt. Megtudtam, hogy az igazgató - akkor Juhász Tóni bácsi volt még az igazgató - az iskolából is ki akarja őket zárni. Na, erre mondtam, hogy most már valamit csinálni kell, mert megalkudtam és nyilvánvaló hazugságot erőltettem a fiatalokra, legalább magammal szemben meg kellett békülnöm. A Bérczy név itt a lényeges. Az akkori SZEAC-nak volt egy tiszteletbeli elnöke, az általában a rektor volt, akkor éppen Antalffy, de volt egy tényleges munkát végző, az is egyetemi ember volt, általában adjunktus volt, tehát egy fiatalabb valaki. És akkor a SZEAC-nál ezt az ügyeket intéző fiatalt úgy hívták, hogy Bérczy Imre. Ő a polgárjogi intézményből ment aztán nyugdíjba, azóta már meghalt. A testvére volt az itt bűnösként szereplő Bérczy Szaniszló édesapjának és akkor az édesapjának mondtam, hogy tudjon róla, az igazgató ki akarja zárni, szóljon az Imrének, az öccsének, hogy ő, mint SZEAC - hát a sport, az mindig nagy kapcsolatokkal rendelkezett a város, a rendőrség, a politika felé - majd ő tudja, hogy mit kell lépni. És akkor a Bérczy Imre, a nagybácsi, az a rendőrséget fölhívta és akkor ők a fejükhöz kaptak, hogy na, nem, hát arról szó sincs hogy ezt a gyereket kizárják, túllőttek a célon, és jobban megijesztették az érdekelteket, mint amennyire kellett volna. Így sikerült megmenteni a Bérczyt. És akkor én lelkiismeretileg eljutottam oda, hogy igaz, egy disznóságot cselekedtem, mert nem tehettem mást, de legalább ezt a gyereket megmentettem. Úgyhogy őt aztán föl is vették egyetemre és nagyon menő, híres csillagász lett. Valóságos asyluma volt a gimnázium az ilyen ügyeknek, az egyetem árnyékában mi ki tudtunk védeni olyan dolgokat, amiket egy városi fennhatóságú iskolában nem lehetett volna. Egy tanárjelölt - igaz, az már közel volt a Kádár-rendszer végéhez - megkérdezte tőlem történelemórán, hogy Illyés egyik ismert versét előadhatja-e. Mondtam, hogy nyugodtan, föl se merült bennem, hogy ebből valami baj lesz, irodalmi adalék, majd megmagyarázzuk, ha valakinek nem tetszik. Senki nem szólt egy szót se, nem volt ellenforradalmi hangulat, meg nem tud mi.

-Ez pont az az időszak, amikor én is ide jártam, tulajdonképpen ez a rendszerváltásnak az időszaka. Ez hogyan érintette az iskolát?

-Ezt előre is lehetett tudni egyébként, én legalábbis előre sejtettem, hogy kizárólag a névben fog ez kicsúcsosodni, semmi másban. Szerintem ezen elképzelésemet igazolta is a gyakorlat, mert semmiféle törést vagy zavart nem tapasztaltam. Legföljebb ilyen dolgokra emlékszem, hogy egyszer hárman voltunk benn a tanáriban, és jött egy újságíró - mondta is, hogy újságíró - erre a két kolléganőm kiszaladt, mint akiket puskából lőttek ki, hogy ők nem nyilatkoznak. Rettenetesen fölháborodtam; hát ugyan mi történik, miért ne nyilatkoznának, legfeljebb nem politizált, vagy nem tudom mi. Utána is beszélgettünk erről. Ami hirtelen erről eszembe jut: hát a névváltásban, abban csúcsosodott ki, mert az keményen összefügg a rendszerváltással, legalábbis az én felfogásom szerint. A tanításban egyáltalán nem, ha csak azt nem mondom, hogy én számoltam, azt hiszem, húszféle negyedikes történelemkönyv-változat volt. Ebből volt fénymásolt húszoldalas, amelyikről azt se lehetett tudni, hogy honnan került ide meg mindenki által ajánlott szuper feldolgozás. Olyan igazán nagy új dolgot azon kívül, hogy forradalomnak mondjuk azt, amit addig ellenforradalomnak mondtunk, nem tudok. Emlékszem, hogy például a kulákot, a Rákosi-korszaknak a mezőgazdaság újraszervezésével kapcsolatos dolgait, azt a Kádár-rendszerben is feketén-fehér, szívem szerint taníthattam; hogy milyen túlkapások voltak, meg hogy úgy agitálták a parasztokat, hogy letette a pisztolyt az asztalra az agitátor és akkor: "Na bátyám, hogy gondolja, belép-e a TSZ-be vagy nem?".

-Ilyen hosszú tanári pálya után te hogyan élted meg a nyugdíjassá válást?

-Teljesen természetes körülmények között, "sine ira et studio". Tehát elérkezett a hatvanöt év, egyetemi intézmény vagyunk, ahol a docenstől lefele - és ebbe a gyarlóiskola is beletartozik - nyugdíjba kell menni. Valamikor Karácsonyi Géza azt mondta, hogy a régi gyakorló gimnáziumban a szakvezető tanár az rangban docenssel azonos, úgyhogy húzzátok ki magatokat- akkor hatvanöt éves voltam, az igazgató időben szólt, jelezte, hogy hogy-mint lesz, és simán, abszolút gördülékenyen ment, semmi rossz nem történt, minden kollégám nagyon kedves volt. Ajándékot is kaptam. Akkor még egy évet lehetett szerződéssel, úgy jön ki a negyvenhárom évem. A rajzos kolleganő, Éva csinálta, mondtam neki, hogy hadd legyen már ez hiúsági kérdés, hiszen még nem volt olyan, aki negyvenhárom évet ebben az iskolában tanított volna - hogy az negyvenhárom, nem negyvenkettő. Természetesen negyvenkettő lett belőle, ő hivatalosan megnézte, de hát én már kívül voltam az egyetem állományán, amikor a szerződésemet a következő évben megcselekedtem. Na, most, ami az érzelmi állapotot illeti, látva azokat a változásokat - és ezek a változások nem Hoffmann Rózsa alatt következtek be igazából, hanem már '89-ben. Ezt a "Virágozzék ezer virág" kínai jelszó jegyében mondom én - amikor a tanároknak egy jelentős része, önmagát is becsapva, mert szerintem itt van a kulcsa az egész rejtély megoldásának, azt gondolta, hogy őt elnyomták a kommunista rendszerben, bezzeg most eljött a szabadság napja, és ő az elképzeléseit kitelezheti, és a tudását alkalmazhatja. És ebből aztán a lehető legőrültebb ötletek jöttek, és valóban virágzott ezer virág, mindenféle - nem akarom itt megcímkézni, a múltkor már rossz szemmel néztek rám, amikor ironizáltam a Waldorfról, sőt egyszer valaki azt mondta egy találkozón, hogy "Tanár úr, hát ugyan mit van úgy oda a Waldorf dolgában, a Ságváriban tanító tanárok között a Tanár Úrban volt leginkább olyan tulajdonság, ami a Waldorfnak kell". Hoppá, mondom, most akkor el kell pirulnom, mert nem értek, úgy látszik, a dolgokhoz. Na, most, ez a sok változás nem igazán tetszett nekem, ilyen értelemben jó szívvel mentem nyugdíjba. Még valami: a legnehezebben, és ez nem átok a digitális technikára, csak egy konkrét dologban, megmagyarázom, szóval a leginkább taszító volt számomra az az állapot, ami a digitális technikában és ezen belül az oktatásban bekövetkezett. Ugyanis nemhogy gimnáziumban, még egyetemen is, amikor történelmet tanultunk, ókort, csak beosztással lehetett hozzájutni Hérodotosz történelmi munkájához. Egy példány volt az egyetemi könyvtárban, sorba kellett állni érte. Ez az egyik véglet. Hogy ne mindjárt a másik végletbe menjek, hogyha én tanítottam, én tanár voltam, akkor nem mindig hozzáférhető könyvekre én hívtam föl a figyelmet. Csak rajtam keresztül - mint történelemtanár - lehetett eljutni ahhoz az ismerethez. Én tanítottam meg azt, amit addig nem tudtál. A digitális technikával - a másik véglet - ez megszűnt. Én nem tudom elképzelni a tanárnak a szerepét abban a szituációban, amikor minden adatot az interneten megtalál, minden forráshoz hozzájut. Biztosan van erre valamilyen metodika, de azt én már nem akartam fölvállalni. Hát, úgy Nikolényi Gábor, ő ezt ugyanennyire elszenvedte, bár magyarból kicsit más a helyzet, a tanárnak ott nagyobb szerepe van, ő hogy úgy mondjam, idejekorán megfutamodott, sőt idő előtt - szóvá is tett ezt a Békey Ida, ha jól emlékszem; és én kivártam a végét. Ami a másik oldalt illeti, hát persze nosztalgia van bennem, a tanítás hiányzik, hogy a tanár - bizonyos értelemben - színészi feladatokat is ellát, exhibicionizmus van benne, az hiányzik. Arról nem is beszélve, hogy az utolsó parasztírónak, Galgóczi Erzsébetnek a könyvében olvasható, hogy a tanár nem a tantárgyat tanítja, hanem önmagát. Nos, ez, ha nem is szó szerint, de lényegét tekintve igaz. Az első évben minden nap bejártam, akkor nem volt még komputerem. Aztán jó sokára, 2013-ban lett. Addig szükségképp, már csak azért is. De összekötöttem bizonyos praktikummal ezt az állapotot, hogy a könyvtár a földszinten van, ugyanis annyi önkritika azért maradt bennem, hogy én magam, amikor Erdei Imre nyugdíjba ment, és akkor sokszor bejött, mondtam, hogy "Mit jön be folyton ez a szerencsétlen Erdei, mit rohangál állandóan, örülne, hogy nyugdíja van". Miért ne gondolná - joggal - rólam is ezt valaki, de ha lejövök a könyvtárba, akkor nem fog velem olyan gyakran találkozni, én itt mintegy elbújva, ott függöny mögött, a komputerrel levelezek meg olvasok meg amit szeretnék. Most már ritkábban járok, de aki kedvel, annak néha örömet okozok, aki meg nem, azt egy kicsit felbőszítem, hogy itt vagyok. Még egy kérdést ebben meg kell világítanom vagy el kell mondanom. Van egy nyugdíjas klub vagy csoport, tanári. Oda nem járok. Megmondtam a kollégáimnak is, hogy nincs senkivel semmi bajom, azért nem járok, mert fiatalokkal akarok lenni. Azt keresem. Például, amikor átjövök a tömegben, amikor szünet van. Az nekem szuper. Akik gyakran látnak, még köszöngetnek is. Amikor még közel volt a 2007, még néhányan ismertek is, és köszöntek. Vagy volt itt Katinak mindenféle vetélkedője és akkor szólt, hogy Európai Unió, hogy jöjjek már be, hátha tudok valamit segíteni. Azok ottan megjegyeztek, aztán mindig köszöngettek, amikor találkoztunk. Én a fiatalokat keresem, azt a szituációt, mert természetesen én magamról tudom, hogy én nem kívülről beszélek az öregekről, mert én is benne vagyok, magamról is beszélek, amikor azt mondom. Fölszállok a trolira és akkor nézem. Mert hát mikor szállok föl; amikor a munka megkezdődik. Utána. Kilenckor. Kik szállnak föl? Nyugdíjasok. Arról már nem is beszélve, hogy a troli végállomása a klinikáknál, lakásomhoz közel van. Egyszer már valakinek viccesen azt mondtam: elcserélem a lakásomat valakivel, mert ha én ott a trolira felszállok, állandóan a betegek nyomják a szöveget, na, ezt nem bírom. Nem beszélve az öregekről, beáll az ajtóba, nem mozdul, se föl, se le. Én is biztos ugyanúgy bököm a csőrét valakinek, de hát' nem. Szóval akkor ebből a nyugdíjas klubból így kimaradtam.

-Így visszatekintve, így már nyugdíjas korból, te mit tartasz a tanári hivatás szépségének, nehézségének vagy akár feladatának? Tudnál-e valamiféle tanácsot, útravalót adni azoknak, akik most kezdik a pályájukat vagy akár már benne vannak, de nyilvánvalóan sosem elég nekik sem a tanulásból?

-Most nehéz helyzetben vagyok, mert ismerem a Nikolényi Gábor üzenetét, de tőle függetlenül ugyanazt tudom én is üzenni, hogy szeressék a szakmát meg az embereket, a diákokat is feltétlenül, mert ez a legtöbb, ezen keresztül történik minden. Akit gyűlölök, azzal nem tudok mit kezdeni, nem beszélve arról, hogy az én személyiségemet is rombolja - sőt jobban talán, mint azt, akit gyűlölök. És nagyon fontos, a világ legfontosabb dolgának kell venni azt, amikor az ember bemegy órára. Horváth István Károly, te biztosan emlékszel a nevére, mert a fordításai azok ma is helytállnak és jók, ő maga is írt egy-két verset, meg hát jó klasszikafilológus volt. Tőle származik az, hogy amikor cikket ír - ő maga mondta - mindaddig, amíg a szerkesztőségnek le nem adja, a világ legfontosabb dolgának kell tekinteni, de ha már leadta, akkor térjünk vissza a civil életbe. Akkor már nehogy verjük a mellünket, hogy mi miket alkottunk meg nagyot alkottunk. Tehát a tanítást is, amikor bemegy valaki órára, azt a világ legfontosabb dolgának kell tekinteni, mert irtózatosan felelős dolgokat kell a tanárnak közvetíteni. A szüleinkből tudjuk, meg a saját életünkből is, meg a szomszédéból, meg neked ugye kicsi gyerekeid vannak, még inkább tapasztalod, hogy sokan a verbalizmus ellen vannak a nevelésben, hogy az egy nevetséges dolog. Ez nem igaz. Hányszor mondja egy gyerek azt, hogy valami - ezt ő nem így mondja, hogy azért van úgy, csak annyit mond: "Apukám azt mondta." Kész. Apukája azt mondta, hogy valami jó, akkor az jó. Na, most, az apuka jön első helyen, szülő. De utána a tanár. De főleg, ha becsülik is. Nem mindegy. Sőt erre is van egy példám, Suki Béla, aki főleg filozófiából írt tanulmányokat, Kirkegaardról, meg Heideggerről, meg Jasperről, ezekkel foglalkozott. Valami miatt említettem az egyik tanulmányát és akkor az egyik gyerek, hogy ehhez Magyarországon a Suki tanár úr ért a legtöbbet. Megkérdeztem, hogy: "Ezt honnan veszed?" - erre: "Ő mondta." Ez humoros, mert hozzátartozik a személyiségéhez, hogy ha egy-két pinttel leöntött, akkor azért ilyen vicceseket mondott: "Ehhez én értek a legtöbbet". Halász Előd is állítólag azt mondta, hogy legföljebb a Darvasi Emil tud úgy németül, mint ő ebben az országban. Tehát nagyon felelős a tanári munka, és ahogy öregszem, egy több olyan van családi környezetemben is, meg egyébként is, hogy rettenetesen fontos, hogy serdülőkorban lévő gyerekeknek mit mondunk. Mert az igenis megmarad benne, és mondani kell neki rendesen, mert sok kérdésben egy serdülőkorú gyerek úgy áll, hogy így is, meg úgy is lehet. És akkor valakinek azt kell mondania: "Ez nem jó, az a jó". Aztán ő megfontolja, igazat ad-e vagy sem, de ha valaki, akinek ad a véleményére, megerősíti ebben, akkor az lendületet ad. A tanár, ha azt hiszi magáról, hogy ő a tudomány közvetítője, akkor az állítólag egy általam nagyra becsült és gyakorló tanári munkát is végző idősebb, egykori tanárom szerint a rossz úton jár. "Nem a tudomány közvetítője a tanár-mondja.-Nem idegen a tudománytól a tevékenysége, de nem ez a dolga" Babits szerint is a kultúrát közvetítjük.

-Ezt most elmondtad, mint útravalót, de én úgy érzem, abból, amit mondtál, meg amennyire ismerlek, hogy ha erre nem kényszerítettelek volna rá, akkor ezt legszívesebben nem mondtad volna útravalónak.

Dr. Farkas István: Igen, egy kicsit didaktikusnak érzem.

Dr. Farkas Istvánnal Hornok András beszélgetett.