Fekete Zoltánné

Fekete Zoltánné

SZTE Ságvári Endre Gimnázium magyar nyelv és irodalom tanára

1975 és 1996 között

-Soha nem fogalmaztuk meg, hogy ságvárizmus, meg különbek vagyunk mindenkinél, mert azért van ebben egy kis arisztokratizmus is, én azt gondolom. De mindenki úgy érezte, hogy jó dolog ságvárisnak lenni.

Én elkezdtem magántanítványokat tanítani még hallgató koromban. Nyugdíj után még jó pár évig tanítottam felnőtteket, úgyhogy én ötven év tanítással tudok elszámolni.

-Kezdjük tán az elejéről, hogy hova járt iskolába, és végül is mi vonzotta a tanári pályára?

- Hát, a családban nem volt pedagógus, én viszont bármilyen furcsán hangzik, első elemista koromban elhatároztam, hogy én csak tanítani akarok.

KISKUNHALAS:

- Az akkori magyartanárom úgy tanította a Toldit - és akkor nagyon hosszú ideig a Toldi volt műsoron -, hogy én úgy gondoltam, hogyha így is lehet csinálni, akkor magyar szakra kell menni.

- Mi volt a kollégának a legfontosabb titka?

- Nem tudom megfogalmazni, látszott rajta, hogy neki ez óriási élvezet, hogy ezt továbbadja. Minden részletét, rengeteg memoritert megtaníttatott velünk, rengeteget. Tényleg úgy csinálta, hogy vitt magával mindenkit, akit érdekelt a magyar, meg akit nem érdekelt. Az Erzsi néninek mindent sikerült.

KŐRÖSY

- Akkor, ha jól értem, soha nem is foglalkozott mással, gyakorlatilag csak tanítással?

- Nem.

- Ez a fél évszázad, amit említett egyáltalán nem kevés sőt, igen tiszteletreméltó. Hol kezdett el először tanítani és mikor?

- '62-ben a Kőrösy, akkor a Statisztikai Technikumban, azután utána lett belőle Közgazdasági Szakközépiskola, most már azt sem tudom, hogy minek titulálják, de már nem hasonlít az eredetire.

- Milyen volt a Kőrösy régen? Milyen diákok jártak oda? Milyen kollégák tanítottak? Szóval miért volt az vélelmezhetően jó egyébként?

- Én azt hiszem, hogy ez volt a mély víz, ahol roppant szigorú igazgató volt, tehát őnála nem lehetett poros cipőbe bemenni az iskolába, borotválatlanul, öt percet késni valahonnan, nem óráról, mert az eszünkbe se jutott. Én voltam a legfiatalabb akkor a testületben. Az előttem lévő is tíz évvel öregebb volt, tehát voltak olyan tapasztalt kollégák, akiktől nagyon-nagyon sokat lehetett ellesni. Ami a gyerekeket illeti, az volt az igazi mély víz, mert nagyon-nagyon sok olyan gyerekünk volt, aki jött valahonnan. Puszta 358-ból beadták a szülők azzal a motivációval, hogy "Fiam irodában dolgozzál, ne a kapa mellett"! TSZ tagok voltak. Nekünk volt nem egy analfabéta szülőnk. Ezekbe a gyerekekbe beoltották otthon, hogy muszáj tanulni és az iskolához is a mai napig olyan viszonyuk van, hogy mindig azt mondják, hogy ott lett belőlük ember. Természetesen ott is voltak jobb körökből jött gyerekek, nyilvánvalóan, minden iskolában vannak. De ott mérhetően túlsúlyban voltak ezek, és ott nagyon meg kellett tanulni azt, hogy lehet egyáltalán motiválni a gyereket arra, hogy tényleg igaza van anyádnak. Tanulni kell!

Mai napi olyan hálásak, olyan ragaszkodók azok a gyerekek. Nem gyerekek! Már nagyon nem gyerekek. Nagyon szép karriereket futottak be, meg kell mondani, hogy költségvetési tanácstagtól kezdve minden kikerült közülük... vállalatvezetők is. Nyilván a szakma errefelé orientálta őket. Ha van egy-egy ilyen iskolai összetrombitálás, akkor akik élnek, minden évfolyamból szép számmal összejönnek még, mert nagyon ragaszkodnak az iskolához.

SÁGVÁRI

- '75-ben úgy kerültem ide, hogy a Művelődési Közlönyben - ez volt a címe, azt hiszem, a lapnak -, megjelent egy pályázat, én beadtam a pályázatot és kilencen pályáztunk. Aztán egyszer fölhívott az igazgató, hogy ezt az állást megkaptam. És senkit, olyannyira nem ismertem senkit, hogy egy fehér köpenyes urat szólítottam meg a folyosón, kérdezte, hogy kit keresek, és mondtam, hogy az igazgató urat, azt mondta, hogy én vagyok.

- Ki volt akkor az igazgató?

- Valkusz.

- Valkusz volt az igazgató. Mi volt akkor az iskolában a tanulókra jellemző?

- Itt a gyerekeknek más a motivációja, ide azért jönnek, mert egyetemre akarnak menni és ehhez az iskola nagy segítséget adott. Tehát már eleve más a gyerekeknek a hozzáállása, más környezetből jönnek, ahol nem az iskolának köszönhetik azt, hogy lesz belőlük valami, hozzájárul az iskola, de nem az iskolának köszönhetik. Tehát ezt nyilvánvalóan más helyzetet teremt a tanításban. Ettől én, hogy mondjam, nem csalódtam, egyáltalán nem csalódtam, mert mindig voltak olyan gyerekek, akik jöttek velem arra, amerre én akartam menni.

- Nehéz volt ide beilleszkedni a kollégák közé vagy gördülékenyen ment?

- Nem volt nehéz. Nem volt nehéz. Elég jó emberismerőnek tartom magam, hogy gyorsan beláttam, hogy kivel érdemes, kivel kevésbé érdemes. Azt gondolom, hogy nagyon gyorsan elfogadtak a kollégák. Én legalábbis úgy éreztem, hogy nagyon gyorsan elfogadtak. Érdekes módon az idős kollégákkal volt nagyon jó viszonyom, a nálam idősebbekkel más szakosok közül is. Még olyan is volt, hogy nyugdíjas kolléga, aki gyakran járt vissza az iskolába, majdnem baráti kapcsolatba kerültem vele. Tehát nekem ezzel nem voltak gondjaim.

- És a diákok?

- Mindjárt kaptam egy osztályt. Osztályfőnök-helyettesként magyart is tanítottam egy olyan kolléganő mellett, akitől meg lehetett tanulni az osztályfőnökséget. Ebben szenzációs volt, a kapcsolatteremtésben, a modelladásban, mindenben. Könnyű volt a gyerekek, ő megteremtette azt a légkört, amelyik eléggé elfogadó volt. Ők engem nem új tanárként kezeltek, miután elsősök voltak. Úgy kerültem velük együtt ide az iskolába.

- Inkább irodalmat vagy inkább nyelvtant, nyelvtantanár vagy irodalomtanár inkább?

- Tanítottam egyszer felnőtteket. Egy nagyon érdekes, kétéves felkészítés volt egyetemre. Ott az egyik férfitől hallottam vissza, hogy: "A tanárnő nyelvtantanár." Valószínűleg nem lehetett nem észrevenni, legalábbis rajtam. Én tényleg szerettem a nyelvészetet.

- Nekem az egyetemen mondattant Rácz Endre tanított. Finnugort a Hajdú Péter tanított, nekem olyan tanáraim voltak, akik nagyon el tudták adni a tantárgyaikat. És nagyon meg tudták szerettetni. Rácz Endre a grammatikának ezt a részét, de hangtant is ő tanította nekem. Én azt láttam, hogy a nyelvtant is lehet úgy tanítani, hogy a hallgató szeresse. De ettől nem érzem magam nyelvtan tanárnak.

- Persze, nyilván. Kötelességből is mind a ketten vagy mind a kettők vagyunk.

- Minden nyelvtan órámat megtartottam. Én tudom, hogy az a szokás, hogy siessünk az irodalommal, felejtsük el a nyelvtan órát. De én minden nyelvtan órát megtartottam.

Én mindjárt szakvezetőnek kerültem ide, de volt valami elképzelésem arról, hogy mit jelent tanárjelöltet beküldeni órára, mert én gyakorló gimnáziumban érettségiztem a Tömörkényben. Tehát láttam, ha az a tanárjelölt nincs alaposan kipreparálva, akkor azért gondok vannak. Nyilvánvalóan a jelöltek többféleképpen viszonyultak a munkához. Nekem a legnagyobb élményem talán az volt, amikor mindig megkérdeztem a jelöltektől, hogy akarnak-e tanítani, mert nyilván, akik nem akarnak tanítani, azoknak egy kötelező penzum, hogy le kell tanítani a gyakorlóidőt. Volt egy olyan hallgatóm, aki azt mondta, hogy ő semmiképpen nem akar tanítani, mert neki azt mondta X tanár úr a bölcsészkaron, hogy: "Margit, de kár magáért, hogy tanítani megy vagy tanár akar lenni, mert maga okosabb ennél!" Na, most ne firtassuk, hogy ez mennyire volt jó megjegyzés! Nos, Margit bement első osztályba tanítani Odüsszeiát és mikor kijött, - nagyon élénk fiúk voltak abban az osztályban -, mikor kijött, akkor azt mondta Margit, hogy: "El vagyok veszve, azt hiszem." És elment tanítani Szikszóra vagy hova, ahol éppen akadt neki tanári állása, mert ő mindenféleképpen tanítani akart. Azt gondolom, ha kedvet tudtunk csinálni ahhoz, hogy maradjanak a pályán, akkor már nem volt hiábavaló a munka. Régen is voltak kiváló jelöltek, és mindig akadt olyan vagy gyakran akadt olyan, aki megpróbált Bánk Bánt is tanítani anélkül, hogy olvasta volna. Ez elég nagy produkció, lássuk be. De én nem látok tendenciát abban, hogy fokozatosan romlanak vagy romlottak. Hogy most milyen a helyzet, arról én nem tudok mondani semmit, mert ezt nem szoktam kérdezni a kollégáimtól. Matematikusoktól már hallottam olyat, hogy valaki nem tudta, hogy mennyi kilencnek a köbgyöke.

- De ő legalább nem olvasta a Bánk Bánt. Milyen eredményekre a legbüszkébb az itt eltöltött évek során?

- Én azt tartom a pályám csúcsának, amikor '78-79-ben volt úgynevezett fakultatív oktatás. Rengeteg plusz munkával járt, mert hihetetlen adminisztrációja volt az egésznek. Ez azt jelentette, nyilván tudják a mostani kollégák is, hogy többlet óraszámban, mondjuk heti nyolc órában tanítottuk a magyart. Ott meg lehet váltani a világot.

- Ebben az osztályban egy gyerek kivételével mindenki magyarból felvételizett és mindenkit fel is vettek. A húszéves találkozón volt olyan gyerek, aki azt mondta, hogy micsoda jó Ady-óráink voltak, mekkorákat vitatkoztunk. Énnekem ez volt a legjobb a pályámon, ha ez eredménynek mondható. Ha a saját eredményemet nézem, ugye most a nyelvtannál tartunk, kétszer jutott el gyerekem a sátoraljaújhelyi Édes Anyanyelvünkre. Nem a szépkiejtési versenyre, mert az egy dolog, hogy ki pöszög, meg ki nem, hanem arra, ami azért elég komoly megmérettetés. Én azt hiszem, hogy ahhoz azért az kellett, hogy valaki megszeresse a nyelvtant, mert azt nem lehet mondani egy gyereknek, hogy: "Édes fiam, te most elindulsz és én meg gyepállak nyelvtanból!" Ahhoz az kell, hogy a gyerek is akarjon nyelvtanból vagy egyáltalán nyelvtantudományból vagy nyelvészetből produkálni. Én azt szoktam mondani, hogy a pályám alatt minden regnáló oktatási minisztertől van egy valamilyen plecsnim, kitüntetésem. Engem ez túlságosan nem érdekel. Az igen, hogyha a gyerek azt mondja, hogy micsoda jó óráink voltak. Az jobb.

- Melyik volt az a tanári szerep, amellyel talán a legjobban tudott azonosulni? Nem túlzás talán magyartanárként olyat mondani, hogy mi volt a tanításában az ars poetica, amelyet követett?

- Mi mindannyian azt tanultuk, hogy az oktatás az interperszonális kommunikáció. Ez egy gyönyörű mondat, ami a gyakorlatban elég nehezen valósul meg.

- Néha igen.

- Nem emiatt a definíció miatt, hanem valahol az egyéniségemből következik, hogy én mindig partnernek tartottam a gyereket, mert azt gondoltam, hogy ez engem segít. Tehát nem én voltam az okos, a főnök, a csapatkapitány, hanem volt egy csapat, amelyik mindig megmondhatta a véleményét. Én kiváltképpen szerettem megkérdezni kritikus művekről, hogy mi az, ami nem tetszik és ők ezt bátran elmondták. Tetszett is nekik, hogy elmondhatták. Ha meg tudja indokolni a gyerek, hogy miért nem tetszik neki, akkor nincs baj. Nem kell, hogy mindenki kanállal egye Baudelaire-nek Egy dög című versét. Szerették ezt a módszert, azt kell mondanom, hogy szerették.

- Tehát az volt a lényeg, hogy inkább beszélgetősebb legyen?

- Inkább irányított. Mert a tanárt azért küldik be az osztályba, hogy azért mégiscsak kézben tartsa a dolgokat. De nagyon sokszor az övék volt a főszerep és láthatóan ez tetszett nekik.

- Ezen túl esetleg mivel lehetett még őket motiválni? A tanárnak mégis csak az a feladata, hogy valahogy próbálja rávezetni arra, hogy az egy jó dolog.

- Nem minden mű egyformán tetszik a tanárnak se

- Na így van ez pontosan!

- De addig kell rajta dolgozni, ameddig nem tudom elhitetni a gyerekkel, hogy ezt azért érdemes végig gondolni, még egyszer elolvasni. Tehát nem kell, hogy gyönyörködjék benne, de higgye el, hogy mindent érdemes elolvasni, ami a keze ügyébe kerül.

- Igen, ez jó egyébként, hogy ezt mondta, mert meg is akartam volna kérdezni, aki magyart tanít, az irodalomból is, de nyelvtanból meg kiváltképp' találkozik olyan anyagrészekkel, ami lehet, hogy önmagának sem a szíve csücske. És ebből kifolyólag úgy ítéli meg talán, hogy ezt a legnehezebb valóban vonzóan tanítani? Tudna-e ilyet említeni, amit a legproblémásabbnak érzett, hogy ennek a korosztálynak ezt hogy lehetne-e megtanítani? Nem biztos, hogy azért, mert nem szereti vagy nem annyira kedveli maga a tanár, hanem úgy általában. Tehát problémás anyagrészre gondolok.

- A szövegtan volt ilyen. Amikor bevezették a szövegtant. Valahogy a klasszikus grammatika eladhatóbb volt a gyerekeknek, mint a szövegtan.

- Mert logikus, meg lehet tanulni, azt érzik talán a diákok.

- Ma is így van?

- Hát, nem különösebben szeretik, de azért igen. És a szövegtant mikor vezették be? Mikortól kell ilyet tanítani?

- Hát, az a pályám vége felé volt.

- Mert tudom, hogy mi már tanultuk.

- '93-ban végzett, ugye? Akkor már tanítottuk. Én '96-ig tanítottam itt. Ott valahol a rendszerváltás után, akkor jött egy ilyen lövés, hogy mostantól szövegtant tanítunk. Ezt nehéz volt eladni.

- Amikor a múltkor Farkas Pistával beszélgettem, akkor is némiképpen szöget ütött a fejemben, hogy a maitól teljesen eltérő módon beszélt estiről, meg levelezőről, meg este kilencig való tanításról. Ön is említette. Igazából mi ezt most nem nagyon tudjuk elképzelni már. Kik voltak azok a diákok, akik ilyen kurzusokra jártak? Milyen kurzusok voltak, ebben mennyire volt kötelező részt venni, mennyire volt vállalásos alapon? Erről egy picit, hogyha mondana, hogy ezt megismerjük mi is, akiknek erről ma már fogalmuk sincs erről.

- Hát, hogy kik jártak oda? Olyan felnőttek, akiknek gyerekkorukban nem volt lehetőségük, gondoljuk bele, hogy a '70-es években, aki mondjuk harmincas, negyvenes volt, annak nem biztos, hogy volt lehetősége gyerekkorában iskolába, középiskolába járni vagy kibuktak. Olyan is volt, aki kibukott az iskolából és később jutott neki eszébe, hogy azért mégis csak tanulni kellett volna.

- Ezek voltak az estisek?

- Ezek voltak az estisek. Ez nagyon kemény dolog volt, mert az idegen nyelven kívül minden tárgyat tanítani kellett! A rajz, ének, ezek a készségtárgyak nem voltak.

- Ők hogy jártak iskolába?

FZ: - Háromszor egy héten, délután. Hát meg nem mondom, hogy négytől vagy öttől, de inkább öttől, mert munka után jöttek ide, és kilenc óráig. Némelyik ott aludt el.

- Hát igen, előtte dolgozott.

- Rengeteg ápoló volt köztük: ápolónő, férfi ápolók is, akik éjszakai műszakba mentek innen vagy éjszakai műszak után jöttek ide. Családjuk volt. Nagyon megbecsülnivaló volt az igyekezetük. Ezek voltak az estisek.

- A levelezősök egy héten egyszer jártak, de ugyanazt a mennyiségű anyagot kellett nekik megtanulniuk.

- Ugyanebből a társadalmi rétegből kerültek ki. Nagy volt a lemorzsolódás, kétségtelen, mert volt olyan levelező osztály, akik hetven körül voltak, mikor beiratkoztak és a díszteremben tartottunk nekik órát. Én egy ilyen Zalatnai kezébe való mikrofonnal jöttem-mentem, és adtam elő a magyart. De hát azok is mire leérettségizek, addigra huszonöten, ha maradtak, mert a követelmény, tehát az érettségi tételek ugyanazok voltak, mint a nappaliaknál. Úgyhogy bizony nem mindenki ment át, nem mindenki jutott el negyedikig. Tehát egyik se volt könnyebb: sem a levelezős, sem az esti. Töményebb volt a levelező meg az estin elvileg lehetett volna feleltetni, de annak nem volt értelme, mert mikor tanuljon a szerencsétlen. Na, ez volt az esti levelező.

- Ide mindenki, azt gondolom, hogy olyan motivációból jött, hogy pótolná a fiatalkori mulasztását vagy a munkahelye megkívánta esetleg, hogy érettségizzék.

- A tanároknak kötelező volt ebben az oktatásban részt venni?

-Nem kérdezték, hogy van-e kedvünk!

- Tehát ez nem vállalásos alapon ment.

- Te azt csinálod, te meg azt csinálod. Én mindig kilenc óráig tanítottam, az annak volt köszönhető, hogy én itt lakom a szomszédban.

- Azt mondták, hogy este kilencig már csak olyan tanítson. Nem egyszer volt, hogy az akkori igazgató-helyettessel ketten voltunk itt este, mert addigra már hallgatók is elmentek innen. De nem vállalásos alapon volt. Én még a nyugdíj után tanítottam levelezőket. Nagyon szerettem. Tehát én borzasztó szerettem a levelező oktatást. Mert a gyerek az kötelezőként megtanulja, mondjuk az Őrizem a szemed-et Adytól. De a levelező, akinek nem kötelező memoriterként megtanulnia és megtanulja, és a vizsgán véletlenül ezt kapja, és akkor azt mondja: "Tanárnő, ez olyan, mintha én írtam volna." És kiderül, hogy neki tényleg van egy fiatal barátnője ötven akárhányéves korában. Szóval közel kerül hozzá valami.

"EGY ILLÚZÓ MÚLTJA"

- Akárhogyis nézzük, az ön pályájának jelentős része az a Kádár-korszakra esett. Tudna-e arról mondani valamit, hogy ennek a korszaknak a politikai jellemzői megjelentek-e az iskolában? Érintette-e a tantárgyát valamilyen formában az akkori ideológia?

- A tanításban nem. Legalábbis engem nem érintett a tanításban. Nekem soha senki nem mondta, hogy hogy kellene ennél vonalasabban tanítani. Egyáltalán nem tanítottam vonalasan, mert én azt gondoltam, hogy azok a művek beszélnek önmagukért. Fölösleges belemagyarázni bármi újabbat. Ami a kollégák közti kapcsolatot illeti, tőlem megkérdezték '75-ben, hogy miért nem vagyok párttag? Ezt megmagyaráztam, hogy miért, és többet éntőlem nem kérdezték.

- Szabad megtudni, hogy mi volt ez a válasz, aminek a hatására többet nem kérdeztek ilyet?

- Megmondtam, hogy nincs affinitásom a politikához. Van véleményem, de nem vagyok az a fajta, aki szeretném a környezetemmel is megértetni azt, amit én gondolok!

- A rendszerváltást is itt, az iskola kötelékében élte meg. Megnyilvánult-e valamilyen módon a mindennapi életben, a munkában az, hogy közben a politikai rendszer lecserélődött?

- Én a magam munkájában ezt nem éreztem, hogy ott bármi is történt volna. A kollégák közti kapcsolatban volt változás. Úgy érzékeltem, de hát én ebből értelemszerűen hál' istennek kimaradtam, mert ennek is meg volt a haszna, hogy valaki apolitikus. De akkor lehetett érezni, hogy olyan feszültségek jönnek elő, amiknek korábban nyoma sem volt!

"EPILÓGUS"

- Aki hosszú időt eltölt a pályán és ez bármilyen pályáról van szó, annak mindenképpen egy nagyon nagy váltás a nyugdíjba menetel! Ön hogyan élte meg a nyugdíjassá válást? Mióta nyugdíjas? Hogyan tölti a nyugdíjas éveket?

- Nem volt nehéz. Én az ötvenet túllépve elhatároztam, hogy el fogok menni nyugdíjba. Akkor győzködött az igazgató, hogy ne tegyem. Amikor elértem már a lehetőséget, ne tegyem. Igaza volt, mert az öttagú magyarszakos munkaközösségből akkor minden évben elment volna valaki, Kardos Jóska, Kardosné, én. Nem lett volna szerencsés, hogyha minden évben csökken a létszám a tapasztaltak vagy öregek közül. Én ezt megértettem, de nekem az volt az érvem, hogy tartozom harminchat évvel, ennyit mutattak ki szolgálati időben, tartozom harminchat évvel a családomnak, és életformát szeretnék váltani. Szép volt, jó volt!

Sokáig azt hittem, hogy bele fogok betegedni vagy halni, hogyha abba kell hagyni. De úgy gondolom, hogy a hosszú felkészülés segített áthidalni ezt az időszakot. Olyasmikhez férek hozzá nyugdíjas koromban, amikhez korábban nem nagyon fértem hozzá, mert nem volt időm. Utazni tudunk, hangversenyre tudunk járni, színházba tudunk járni, sokkal többet bírok olvasni, mint annak idején amennyit olvastam. Én egyetemista koromban tanultam olaszul. Megpróbálok egy picit foglalkozni azzal, hogy számomra lefordítható dolgokat lefordítok. Megtanultam internetezni. Nem érzem tragédiának a nyugdíjas kort.

- Ebből egy picit úgy hangzik, mintha magától a tanárságtól vagy a tanítástól is úgy elszakadt volna. Ez valóban így van?

- Sokáig tanítottam még nyugdíj után. Ez volt az az egyik fajta felnőttoktatás, amit meg VIK-nek hívtak.

- Minek a rövidítése a VIK?

- Vendéglátó és Idegenforgalmi Középiskola.

- Magyart tanított nekik?

- Rendes gimnáziumi tantervük, ott is csak a készségtárgyak hiányoztak. Hetenként kétszer, és két év alatt kellett a négy év anyagát megtanítani. Az is egy kemény dolog volt. De jó volt levezetésnek, nagyon. Én még akkor is tudtam élvezni azt a felnőttoktatást. Nem a tanárságból ábrándultam ki, hanem úgy éreztem tényleg, hogy be kell fejezni. Jönnek a változások. Nyilvánvalóan már az ember nem tudja ugyanazokat a technikai eszközöket kezelni, amit a fiatalok. Nem jó az, hogyha meglátszik, hogy valaki analfabéta olyasmiben, amiben egy fiatal abszolút járatos. És akkor úgy gondoltam, hogy abbahagyom.

- És megmaradt valamiféle kapcsolat az iskola meg Ön között azért ezen túlmenően? Visszajár-e valamennyire az iskolába?

- Nem.

- Kollegák esetleg?

- Kollegákkal igen. Azt kell mondanom, hogy napi kapcsolatom van, én itt járok el többször a cigarettázó sarok előtt és rendszerint valaki van kint cigarettázni. Nagyon jól esik elbeszélgetni velük. Úgy érzem, hogy ők is kezdeményezik. Úgy érzem, hogy nagyon kiegyensúlyozott kapcsolatom van azokkal a kollégákkal, akikkel én tanítottam együtt.

- Meg tudna-e valami olyan tanácsot fogalmazni az utódoknak, a jelen, akár a jövő nemzedékének a tanári hivatással kapcsolatban, amit talán érdemes lenne megfogalmazni?

- Mondanék egy Eötvös-idézetet. Valahogy így szól, hogy: "Félig sem fontos az, amit tanítunk, hanem ahogyan tanítunk. Mert, amit az iskolában megtanítunk, annak nagyobb része elfelejtődik. De ahogyan tanítunk, az hat a szellemre, és az megmarad."

minthogy nem tudom, hogy a fiatalok hogy tanítanak, így nagyon tanácsot sem tudnék adni. Azt mondanám, hogy arra törekedni kell, hogy nagyon közvetlen legyen a gyerekekkel a kapcsolat, de ne menjen át haverkodásba.

- Köszönjük szépen!

Farkas Zoltánnéval Hornok András beszélgetett.