Kakuszi Lászlóné

Közelebb

Kakuszi Lászlóné

SZTE Ságvári Endre Gimnázium olasz nyelv tanára

1964 és 1991 között

-Ezt a gimnáziumi korosztályt szeretem nagyon. Amikor bejönnek elsőben, az a sok kis buksi fej, az a sok félénk tekintet, az az izgalom, amellyel várják az embert, vajon milyen lesz az óra és milyen lesz az a tanár. Aztán mikor negyedikben ballagnak, csupa felnőtt, szép szál dalia, tündéri kisasszonyka. Tudom, hogy ezt a fejlődést én is talán elősegítettem a magam munkájával. Ez olyan gyönyörű, ez az út, a buksi fejektől a fiatal felnőttekig.

-Ez a szerelem ott kezdődött, hogy édesapám nagyon szerette az operát és amíg megvolt a világvevő rádiónk, addig, emlékszem rá, szombaton vagy vasárnap Milánóból teljes operaközvetítés volt. És akkor nekünk szilencium, apuka operát hallgat. Én akkor hallgattam ezeket az operákat az ágyból már, félálomban. Már akkor éreztem, hogy olyan csodálatos dallama van ezeknek a szavaknak. Egyes szavak meg is ragadtak bennem. Akkor már ez nekem olyan nagyon szép volt és vágyakozással töltött el, ez eléggé sablonosan hangzik, de szerettem volna érteni, hogy mit énekelnek. Apuka nagyjából elmondta a tartalmát, de hát az nem ugyanaz volt, nem szóról szóra. Én elhatároztam, hogy egyszer én úgyis érteni fogom ezeket az operákat. Akkor, mit ad isten, addig pöcögtetett a sors, hogy odaértem az olasz szakra.

Vargabetűk:

-Nem akartam tanár lenni. Én régész akartam lenni. Nem divatból, hogy én régész leszek, hanem nagyon komolyan készültem. A középiskola harmadik-negyedik osztályában már rengeteg szakkönyvet olvastam és járt a családba az Élet és Tudomány. Abban az időben az ismeretterjesztő folyóirat volt. Mindig elolvastam, ha új felfedezésről vagy ásatásról volt szó. Szóval nagyon felkészültnek éreztem magam.

A régészetre adtam be a felvételi kérelmemet, Pestre, az ELTÉ-re. Tulajdonképpen vidáman vártam a felvételit, nekem nem kellett vizsgát tennem, mert tiszta kitűnő voltam végig, hanem csak beszélgetésre hívtak be. Azért örültem ennek a beszélgetésnek, hogy végre igazi régészekkel fogok találkozni és talán egy érdekes kis beszélgetés is kialakulhat köztünk a felvételi alatt. Az az érdekes kis beszélgetés a következőképpen alakult. Miután behívtak, három úriember ült az asztalnál. Az első megkérdezte tőlem: "Vidéki?". Mondom: "Igen. Békéscsabáról jöttem a Lórántffy Zsuzsanna Leánygimnáziumból." Büszkén vállaltam, mert nagyon jó gimnázium volt a miénk. De semmi reakció. Hallgat mind a három. Aztán a középső megszólal: "És ha netalántán felvennénk, hol lakna?". Milyen hülye kérdés, gondoltam magamban. Addigra már kialakították a kollégiumi hálózatot, éppen azért, hogy vidéki gyerekek is bekerülhessenek az egyébként számukra elérhetetlen egyetemekre. Teljesen biztos voltam benne, hogy kapok kollégiumot. Mondtam: "Kollégiumban." Erre mind a hárman harsogó nevetésben törtek ki: "Hahaha a regészethez nem jár kollégium. Menjen Szegedre magyar-történelem szakos tanárnak, ott majd kap kollégiumot. Küldje be a következőt!" És már kint is voltam. Ennyi volt a felvételim.

Akkor mi omlott össze bennem, azt elképzelni is nehéz. Egy világ. Mert én nagyon komolyan szerettem volna régész lenni és nem tudtam elképzelni, hogy más ezt ennyire komolytalanul fogja fel. Hiába volt a kitűnő bizonyítvány, a sok olvasás, senkit nem érdekelt a felkészültségem, csak az, hogy vidéki vagyok. Romokban mentem haza és csak egy gondolatot zakatolt a vonat is "Nem megyek Szegedre. Nem megyek Szegedre. Nem megyek Szegedre. Nem megyek Szegedre." Ezt mondtam a szüleimnek, "Én nem megyek Szegedre." Ők szegények hallgattak, látták, hogy nagyon fel vagyok dúlva, de amikor már harmadik nap is csak ezt az egy választ tudták belőlem kicsikarni, akkor megkérdezték: "De kislányom, ha oda nem vettek fel, ide meg nem akarsz menni, akkor mit akarsz csinálni?" Erre nem tudtam válaszolni.

Egy mély gödörben éreztem magam, rettenetes volt, hogy annyira kilátástalan volt az élet. Tényleg, mi legyek? Mit csinálják? Hová menjek? Amire annyira készültem, oda nem kellek. Akkor valami olyan pályát válasszak, amit nem is szeretek, amire nem készültem? Bementem végre a könyvtárba, ahol engem nagyon jól ismertek, mert ők adogatták nekem a jobbnál jobb könyveket, ott is csak ezt tudtam mondani, hogy nem megyek Szegedre és nem vettek fel régésznek. És ott is megkérdezték, hogy akkor mit fogsz csinálni. Mondtam, hogy fogalmam sincs. Tényleg fogalmam nem volt. És akkor egy kedves ismerős hang megszólalt: "Gyere könyvtársnak!" Féja Géza volt, aki már általános iskolás korom óta pátyolgatott, ott dolozott a békéscsabai megyei könyvtárban. Nagyon sokat segített a velem egykorú ifjúságnak, nagyon szeretett minket, mindig tudta, hogy milyen olvasmányt adjon még pluszba, ne csak a kötelező olvasmányt, amiért bementünk, hanem olyat, ami azt erősíti, többet ad, hogy legyünk műveltebbek, többet tudjunk.

-Ez a Féja Géza a híres népi író Féja Géza?

-Igen. Valami miatt nem pártolták őt abban az időben és száműzetésbe küldtek le őt ide a békéscsabai megyei könyvtárba.

-Az pontosan mikor volt, amikor érettségiztél és felvételiztél?

-Én '53-ban érettségiztem.

-Nehéz idők voltak akkor.

-Igen.

-Akkor oda mentél könyvtárosnak, a békéscsabai könyvtárba?

-Nem volt ez ilyen egyszerű! Mert én erre azt mondtam, hogy lehetnék én könyvtáros, úgy néztem fel Géza bácsira, mint egy félistenre. Géza bácsi mindent tudott, mindig tudta, mit adjon a kezünkbe, mindent meg tudott magyarázni. Hol vagyok én attól, hogy könyvtáros lehessek? A másik könyvtáros, a Lipták Pali az első Kossuth-díjas könyvtáros volt Magyarországon. Ilyen emberek voltak a csabai megyei könyvtárban. Akkor azt mondja, menjek könyvtárosnak. Géza bácsi azonnal megértette, hogy itt nem a könyvtáros munkakör ellen van kifogásom, hanem magamat tartom kevésnek erre a munkára. Megnyugtatóan mondta: "Nézd, a könyvtárosság is egy mesterség, vannak alapismeretei, amiket meg lehet tanulni, aztán az ember műveli magát. Most szeptemberben indul egy olyan iskola, amire beíratunk. Egy féléves bentlakásos iskola Pesten, ahol megtanítanak a mesterség alapfogásaira, aztán visszajössz hozzánk és majd meglátjuk, hogy mit csinálunk belőled."

Így történt, hogy elkerültem szeptembertől egy féléves könyvtárosképző iskolába Budapestre. A Deszy Károly utcában volt ez az iskola, ahol nagyon értelmes emberek foglalkoztak velünk, reggeltől estig voltak az órák megállás nélkül, csak amikor étkeztünk, akkor nem. Nem lehetett hazamenni, csak nagy ünnepkor, karácsonykor. Szombat-vasárnap azzal foglalkoztak, hogy a műveltségi szintünket emeljék, vagy koncertre vittek, vagy színházba vittek, vagy moziba, Filmmúzeumba, olyan filmet megnézni, amit érdemes megnézni. Minden meg lett magyarázva, hogy mit miért meg hogyan. Rengeteget tanultunk, rengeteget tanultunk, nem csak a szakmát mondom, hanem mint művelt emberek kerültünk ki a kezükből. Amikor visszamentünk tavasszal az anyakönyvtárhoz, akkor én szervezői beosztást kaptam. Abban az időben volt a feladat megszervezni a falusi népkönyvtárakat. Nagyon sokat tettek azért, hogy a nép műveltségi színvonalát valahogy emeljék és könyvtárhálózatot akarták erősíteni. Az én feladatom a gyomai járásban található falvakban, községekben, kisebb-nagyobb községekben beindítani a könyvtárakat. Borzasztóan izgalmas feladat volt, nagyon szép munka volt.

-Meddig dolgoztál a könyvtárban?

-Három évig.

-És hogy lett a három év könyvtárosság után, amit te ezek szerint nagyon szerettél, hogyan lett ebből olasz szakos tanárság?

-Azért, mert valaki mindig megpöccintett, meg valahogy mindig dolgozott egy kisördög bennem. Három év után, az igazság az, hogy feltettem magamnak a kérdést, hogy én tényleg ezt akarom csinálni, hogy ennyi, ennyi volt. Én mindig egyetemre vágytam. Én annyira vágytam arra, hogy okos, művelt emberektől tanulhassak, előadásokat hallgatni. Nekem az egyetem álom volt, el akartam érni. Három év után én mégiscsak úgy éreztem, hogy nekem el kell menni egyetemre, ha magyar-történelem szakos tanárnak, akkor annak. Beadtam a kérvényemet a szegedi egyetemre.

-Arra a szegedi egyetemre, ahová abszolút nem akartál menni.

-Ahová abszolút nem akartam menni. Ahol kaptam kollégiumot és kaptam menzát is, és ahol tejben-vajban fürösztöttek, tényleg.

-Akkor magyar-történelem szakra felvételiztél?

-Igen, arra. Mondok még valamit, 1956-ot írtunk, tulajdonképpen egy hónapig voltam egyetemista. Mert a másik hónapban többet gyűléseztünk, tüntettünk. Este fáklyás felvonulás, nappal nótaszóval felvonulás. Többet mozgolódtunk, követelőztünk, petíciókat írtunk. Mi, elsősök csak néztük, hogy a nagyok miket akarnak meg mit csinálnak. De lelkesedtünk. Akkor még nem tudtuk, hogy miért, mert még nem voltunk benne az egyetemi életben, nem tudtuk, mit követeljünk. Biztos igazuk van, támogattuk őket. De aztán a kollégiumban azt mondták: "Sipirc haza, itt ne csináljátok a randalírozást, menjetek haza!" Hazamentünk, ott pedig a kijárási tilalom fogadott. Hosszú hónapokig azt sem tudtuk, mi lesz velünk, folytatjuk-e az egyetemet, vagy valami mást kezdünk el, mi lesz velünk. Én nem adtam fel a reményt, hogy mégis csak lesz ebből az egyetemből valami. Elvittem magammal a kötelező olvasmányok jegyzékét, és megnéztem, hogy állok vele. Láttam, hogy két olvasmány van, amire nem ártaná ránézni alaposabban, az Iliász meg az Odüsszeia. Ezt a kettőt kikölcsönöztem a könyvtárból és a hosszú kijárási tilalom alatt jegyzetelgettem aprólékosan, részletesen, apró kis gyöngybetűkkel. Mai napig megvannak a jegyzeteim. Nagyon precíz munkát végezve. Mire ezzel végeztem, megjött a papír, hogy januárban menjek vissza az egyetemre. Januárban visszajöttünk és avval fogadtak, hogy lehet szakot váltani, mert beindul az idegen nyelv tanítása három szakon. Francia, olasz, német szakra megvolt a gárda. Tehát abból beindíthatták. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy az olaszt választom. Rögtön leraktam a "nem szeretem történelmet" és felvettem az "imádom olaszt".

Ég és föld között

-Akkor az egyetemen tanultad meg az olasz nyelvet?

-Itt, az egyetemen. Mindannyian. Senki nem tanult előtte, mert nem volt középiskolában. Orosz volt csak meg latin. Habár nagyon kellett tanulni, mert az első félév alatt meg kellett annyira tanulnunk a nyelvet, hogy másodévben minden előadást olasz nyelven hallgathassunk. Nem volt irgalom, kegyelem, a Koltai professzor úr nagyon szigorúan fogta a társaságot. Nagyon keményen kellett tanulni.

-Az egyetemi évek alatt sikerült nektek nyelvterületre kijutni, Olaszországba?

-Az egy megvalósíthatatlan álomnak tűnt, mígnem negyedév végén Koltai professzor úr behívott az irodájába és a kezembe adott egy kis feljegyzést, amelyen az állt, hogy a padovai egyetem kéthetes ösztöndíjat biztosít nekem július utolsó két hetében. Én voltam a második, aki ösztöndíjat kapott, senki több. Az első a Kovács Sándor Iván volt, aki eggyel felettem járt, irodalomtörténész lett belőle. Rettentően boldog voltam. Ha most elmesélem neked ezt, akkor egy nagyon jó képet kapsz az akkori bürokráciáról. Tudniiliik akkor működött direkt egy olyan iroda, amelynek az volt a feladat, hogy a külföldre ösztöndíjat kapott tanulóknak megkönnyítse a kijutást. Akkor nem volt senkinek útlevele, mindig kérelmezni kellett. Megcsinálja az útlevelét, begyűjtse a vízumokat, mert Olaszországba két vízum is kellett, mert Ausztrián keresztül ment a vonat. És biztosítsa, hogy időben el tudjon indulni. Én felmentem ehhez az irodához, megmutattam, hogy én vagyok az az illető, akinek Padovába kell menni. Mondták, hogy addig még van idő, majd szólunk, ha kész van az útlevele. Én vártam, hogy majd szólnak, mikor lesz kész az útlevelem.

Teltek, múltak a hónapok, semmi hang. Már elkezdtük a júliust, már fele se tréfa, már kezembe kéne lenni annak útlevélnek. Felmentem személyesen. Nem levél, nem telefon, személyesen. Megkérdeztem, hogy készen van az útlevelem, mert a hónap közepén utaznom kell. "Hol van még a hónap közepe?" "Itt, a nyakunkon." "Majd megkapja időben, ne izgassa magát!" Két- három nap múlva megint felmentem, megint kértem, hogy megkapom-e, itt van-e, kész van-e. Azt mondja nekem az a fickó ott az asztal mögött, akinek az volt a feladta, azért hozták létre az osztályát, hogy megcsinálja az útlevelemet, azt mondja nekem, "Mondja, miért akar maga olyan nagyon Olaszországba kimenni?" Mit lehet erre válaszolni? Nem kaptam meg az útlevelem. Nem volt más hátra, lemondtam róla, ha nem kapom, erőszakkal nem törhetek be.

Egyszer jött a levél, hogy menjek ki. Azon a napon kaptam meg az útlevelem, amikor lejárt az ösztöndíjam. A kéthetes ösztöndíj. Most mit csináljak? Lesz, ami lesz, én kimegyek. Átvettem az útlevelet, amit röhögve adott át a pasas, hogy: "Látja, ugye megcsináltuk az útlevelét. Meg még vonatjegyet adunk egészen Rómáig." Ha semmi mást nem csinálok, csak leutazom ezt a jegyet Rómáig, akkor is elmegyek, elutazom. Elfogadtam az útlevelet és félig-meddig kétségbeesve jöttem ki, hogy hogy megyek a vakvilágba. Ahogy kimentem, nem sokkal jött utánam egy fickó, aki ott ült abban az irodában, de aki olyan másodrendű, nem a vezető volt. Azt mondja nekem, hogy: "Tudja, hogy a vízumok nincsenek rajta?" A vízumok? Azt sem tudtam, hol vannak a követségek, akiktől szerezni kell a vízumokat. "Nem vagyok ismerős Pesten." Látta rajtam a teljes kétségbeesést, azt mondja: "Jöjjön, megcsináljuk a vízumokat!" Az a fickó beszállt velem az ő kocsijukba, és eljött velem az osztrák követségre, ott bement gyorsan, soron kívül, lepecsételtette a vízumot, átrohant velem az olasz követségre, ott is lepecsételtette a vízumot és a kezembe adta. Azt mondta: "Vigyázzon magára!"

-Magdi néni, amikor elutaztál Olaszországba, akkor Padovába mentél először?

-Igen, őtőlük kaptam az ösztöndíjat tulajdonképpen, bár nem tudták, hogy ki kapja meg, mert a professzorok osztották el. Megkerestem a rektort, és elmondtam, hogy én voltam az a szerencsés, aki megkapta az ösztöndíjat és az a szerencsétlen, aki rosszkor kapta meg az útlevelét, mert nálunk még a bürokrácia eléggé működőképes.

-És mit szóltak ott?

-Azt mondta, hogy igen, ilyen probléma Olaszországban is előfordul, a bürokráciát ők elég jól ismerik. Sajnálja, hogy nem adhatja ki az ösztöndíjamat most már, viszont körülbelül fele értékét, mint szociális segélyt, kiadhatja nekem. Én szárnyakat kaptam, mert milliomosnak éreztem magam, mert most már volt pénzem. Nemcsak az a öt dollár, amit útravalóul adtak a minisztériumban. Öt dollárral küldik el az ösztöndíjasokat, ami úgy öt éjszakára elég volt, de semmi másra. Most viszont már több éjszakára is telik belőle, attól kezdve tudtam, hogy több helyen is megállhatok és mégiscsak láthatok valamit. De nem ez volt alapvetően a célom, hanem megkérdeztem a rektort, hogy nem tudja-e, melyik egyetemen működik esetleg kurzus, ahova megpróbálnék bejutni. Mondta, próbáljam meg Perugiát. Akkor irány Perugia. Elmentem Perugiába. Ott is irány a rektor. Lejjebb nem adom. Elmondtam, hogy: "Én egy magyar ösztöndíjas vagyok, aki sajnos lekéste az ösztöndíját, viszont nem szeretnék úgy hazamenni, hogy nem jártam egyetemre legalább egy kis ideig. Nem tudna esetleg ösztöndíjat adni számomra?" "De, igen, tessék lemenni a pénztárba." Adott egy cédulát, két hétre szóló ösztöndíjat kapok. Megint van pénzem. Belevetettem magam az egyetemi életbe. Csodálatos órák voltak, állandóan bent voltam, reggeltől estig, művészettörténet, zenetörténet...

-Meddig voltál Perugiában?

-Hát, ez érdekes. Két hét múlva, utolsó napjaimat töltöttem, de úgy gondoltam, hogy ameddig tart a pénzem, addig járok egyetemre. Odajött az iskolaszolga, a bidello, megtapogatja a vállamat, mondja: "Signorina, a rektor úr hívatja!". Mit akarhat tőlem, atyaisten? Fölmegyek a rektorhoz. Azt mondja a rektor: "Hallom, melyen szorgalmasan látogatja az órákat." Mondom: "Azért jöttem, hogy órákat hallgassak." "És, maradna még?" Mondom: "Boldogan." Adta a cédulát, kéthetes ösztöndíj, menjen a pénztárba! Mentem a pénztárba, felvettem a kéthetes ösztöndíjamat.

Két hét múlva jön a bidello: "Hívatja a rektor!" Felmegyek a rektorhoz. "Maradna még?" "Maradnék." Kéthetes ösztöndíj. Utána megint eltelik két hét, jön a bidello: "Hívatja a rektor!" Felmegyek, mondom: "Köszönöm szépen, de most már nem maradok az egyetemen. Haza kell mennem, egyrészt, de előtte legalább Rómát látni szeretném. Van spórolt pénzem, takarékoskodtam, el tudok menni Rómába." Erre felkiált a rektor: "És Nápolyba, mert Nápolyt látni kell. És Caprira. Az utazáshoz pénz kell. Menjen a pénztárba és érezze jól magát!" Azért, hogy utazhassak, megint adott kétheti ösztöndíjat. Így aztán lementem Rómába, ott a Magyar Akadémián ingyen szállást kaptam, nagyon sokat jelentett. Egy hétig jártam Rómát úgy, hogy reggel elindultam, egy szendvicset csináltam magamnak egész napra. Ilyen karcsún jöttem haza különben Olaszországból. Estig jártam, jártam, jártam... Olyan útikönyvem van, ami hét napra osztotta be a látnivalókat, végig jártam azokat az utakat. Gyakorlatilag mindent láttam, amit látni kellett. A másik héten meg lementem, Nápoly, Capri. Capri csodálatos. Nápoly is csodálatos. Tele voltam élménnyel, mikor hazajöttem. Arra is volt pénzem, hogy egy-két holmit vettem magamnak is. Ez arra kellett, hogy amikor hazajöttem, csak ezeket a holmikat vettem fel magamra, úgyhogy úgy néztem ki, mint egy olasz lány. Így mentem be bevinni az útlevelemet a fickónak. Bementem és széles mosollyal, boldogan mondtam neki, hogy: "Köszönöm, hogy késve adta az útlevelemet. Köszönöm szépen, mert ha időben ideadja, két hetet töltöttem volna Olaszországban, Így viszont két hónapot, s ez csodálatos volt, s ezt magának köszönhetem." Odaadtam neki az útlevelet.

Felicita:

-Amikor elvégeztem az egyetemet, volt a diplomaosztás, kevesen voltunk, huszonhárman voltunk összesen. A forradalom nagyon megritkította az évfolyamunkat. Mindenki a diplomájával együtt megkapta a kinevezését. Előtte nyilván egyeztettek vele. Jobbára a lakóhelyén kapott állást vagy közel hozzá vagy ahova vágyakozott. Egyedül én nem kaptam munkahelyet. Vörös diplomával végeztem és állástalan voltam. A nyarat avval töltöttem, hogy végig jártam a szegedi középiskolákat, mindenütt próbáltam ajánlgatni magamat és az olasz nyelvet. De nem volt menő az olasz akkor. Szeptember elején ott ültem a Dugonics téren, a központi épület lépcsőjén és néztem, hogy mennek a diákok iskolába és a tanárok tanítani. Énnekem nincs hova menni. És akkor valaki megfogta a vállam. Azt kérdezte: "Miért szomorkodsz, Magdi?" Gruber Laci bácsi volt, jól ismert. Elpanaszoltam a bánatom: "Nincs hol tanítanom." "Voltál mindenütt?" Mondtam: "Minden középiskolában voltam." "Fogadjunk, hogy egyben még nem voltál, gyere velem!" Kézen fogott.

Akkor még a hármas villamosnak itt volt közvetlenül az egyetem mellett a végállomása. Felszálltunk a villamosra és azzal mentünk. Atyaisten, hova megyünk? Leszálltunk. Nézem MÖM 600. Ipari Tanulóintézet. Hát, itt tényleg nem voltam. Oda bevezetett, László Nándor volt az igazgató. Elmondta neki, hogy itt van ez a kis tanárnő, óra kellene neki. Azt mondja Nándi bácsi: "Hát, olasz órát, azt nem tudok adni, de magyar órára nagyon kellene tanárom meg történelmet kéne tanítani." Mondom én, hogy nem végeztem történelem szakot. "De leérettségiztél." "Azt igen, leérettségiztem." "Akkor az a tudás itt elég lesz történelemből." Így lettem én magyar-történelem szakos tanár a MÖM 600-as Ipari Tanulóintézetben, ahol ácsokat, kőműveseket, szobafestőket képeztek. Csupa fiú. Teljes fiúiskola és a fiú szak mesterei. Én voltam az egyedüli nő egy ideig. Aztán jött még egy matematikus. De jól éreztem magam tulajdonképpen. Nem voltak rosszak a gyerekek, féltem tőlük, de nem voltak rosszak. Jobbára kollégisták voltak, apró kis falvakból összeverbuvált gyerekek, lehetett velük dolgozni, mondjuk, hát, nem csillagos ötösre, de azért lett belőlük olyan, aki továbbment egyetemre és tanárként tért vissza az iskolájába. Arra a fiúra nagyon büszke vagyok.

Három év így telt el. Harmadév végén beül két férfi az órámra. Nem szóltak előre, de hát az jött, aki akart. Jöttek máskor is ellenőrizni. Magyaróra volt. Óra végén bementünk az igazgatói irodába. Akkor az igazgató bemutatja a két férfit, az egyik az egyetemről jött, a másik pedig Ságvári Gimnáziumból. Annak apropóján, hogy Gömör tanárnő nyugdíjba ment, és amikor megkérdezték Koltai professzor urat, kit ajánl a helyére: " Gajdács Magdit, senki mást!" És akkor eljöttek megkeresni, hol van az a Gajdács Magdi.

Ságvári:

-Amikor bekerültem, nagy örömömre mindjárt fogadott a Kardos házaspár. Őket még az egyetemről ismertem, fölöttem jártak és ismertek, nagyon jól esett, hogy mégiscsak vannak ismerőseim. Szécsi Jóska bácsi, aki az énekkarból ismert, az fogadott nagy éljenzéssel, úgyhogy egyből az egész tanári megtudta, hogy megérkeztem, mert Jóska bácsi akkora hanggal köszöntött. Ők voltak azok, akiket ismertem. A magyar munkaközösség is nagyon szívélyesen fogadott. Kovács Terike, Dinnyés Ilonka volt még ott a Kardosokon kívül. Ővelük rendszeresen együtt dolgoztam, főleg, amikor még tanítottam a magyart, de úgy egyáltalán az iskolai munkában is segítettek kiigazodni. Idegennyelvesek közül minden nyelvnek egy ember volt a képviselője, angolból volt egy, latinból volt egy, olaszból volt egy. Ennyien voltunk idegennyelvesek.

-Orosz tanárok azért voltak, nem?

-Ők nagyon elkülönültek tőlünk, nagyon. Ők kiváltságos helyzetben voltak, ők elit.

-Tehát külön kasztot képeztek?

-Igen. Ők elit nyelvet tanítottak.

-Magdi néni, milyen volt olasz nyelvet tanítani a gimnáziumban?

-Eleinte nehéz. Nem akarták se a szülők, se a gyerekek. Úgyhogy volt olyan, hogy az elsőbe jelentkezett gyerekeket csak akkor vették fel, ha olaszt tanul. Mert csak ott van hely, az olaszon. Kényszertoborzás volt. Aztán a második, harmadik órától kezdve megbarátkoztunk az olasz nyelvvel. Csak eleinte volt nehéz, mert mindenki szívesebben tanult volna angolt, egyik évben volt francia kultusz, azt tanulták volna nagyon. Aztán a későbbiekben mindig összejött magától a csoport. Mindig volt annyi olaszos, amennyi kellett, egy fél osztályra való. Mindig fél osztályt tanítottam, de hát azt is ugyanúgy kell tanítani, mintha egész osztály lenne. Amikor odakerültem, semmi anyaga nem volt az olasznak, az égvilágon semmi. Se kép, se hang. Én akkor nekiálltam, a könyvből kifényképeztettem, kinagyíttattam képeket, kasíroztattam őket, hangszalagokat csináltam. Prospektusokból kivágtam képeket, összeállítottam tematikus anyagot. Én nagyon nagy súlyt fektettem a szemléltető eszközökre és volt is nagyon nagy szemléltető táram. Mondom, hanganyag és képanyag bőven. Azt hiszem, mi voltunk az egyetlen nyelv, amely használta a nyelvi labort. Rendszeresen tartottam ott órákat, szerettem ott órákat tartani, a gyerekek is megkedvelték előbb-utóbb. Elég keményen kellett dolgozni ahhoz, hogy egy kicsit könnyítsek a munkámon.

Tanítottak máshol is olasz nyelvet Szegeden?

-Igen, a Tömörkényben az ének-zene tagozaton volt olasznyelvtanítás. Ott nem mentek a beszédre annyira rá, inkább a zenei kifejezések miatt tanultak. A kottán mindenütt olaszul vannak a zenei kifejezések.

-Akkor gyakorlatilag ez azt jelenti, akik Szegedről olasz szakról mentek tovább az egyetemre, az lényegében mind a te tanítványod volt?

-Igen, én tápláltam az egyetemet.

-Az egyetemre az olasz tanszékre a te diákod került be oktatóként?

-Hogyne. Tulajdonképpen az egész egyetemi oktatókar az én tanítványaimból áll. Most már jöttek nyilván fiatalabbak is, mert velem együtt öregedtek sajnos a tanítványaim is. Úgyhogy néhányan már kimentek.

-Tudnál neveket mondani?

-Ott van például Venner Éva, Végh Éva, Ördög Éva. Ők a három Éva. Azután a Dóróné. Remek pedagógus. Ő főiskolán tanított, aztán most már az egyetemen. Aztán Kovács Móni. Ő is tanított bent, az egyetemen. De nemcsak az egyetemet tápláltam, mert a tanítványaim közül név szerint fel tudok sorolni ötvenhárom olyan tanulót, aki olasz szakon tanult tovább és olasztanár lett belőle.

-A tanárrá válás útján nagyon fontos a szakvezetői munka. Te mikor lettél szakvezető?

-Egy évre rá. Kényszerből. Tulajdonképpen megbízott szakvezető lettem, mert jöttek a tanárjelöltek. Szóval az egyetem egy évre előrébb volt, mint az iskola. Be kellett fogadni őket. Énnekem négyéves tanítási gyakorlatom volt akkor, nem volt meg az öt év, megbízott szakvezető lettem. Aztán egy évre rá megkaptam a kinevezésem.

-A szakvezetői munka mennyiben jelentett más jellegű kihívást, mint a mezei tanárság?

-Sokban.

-Szeretted csinálni?

-Szerettem csinálni. Tulajdonképpen az az érdekes, hogy én minden kihívást szerettem és az is egyfajta kihívás volt. Egyrészt nagyon jól kellett a saját munkámat végezni, igyekeztem jó példákat adni az órákra, hogy a legeredményesebb felépíteni egy órát. Milyen típusú órák vannak és minden típusra hozni egy példát, hogy ne csak papíron tudják, hogy van ilyen óra, olyan óra, amolyan óra, hanem lássák a gyakorlatban is, hogy hogy kell azt levezetni, hogy kell felépíteni. Nagyon kellett vigyázni, hogy nehogy valamit eltévesszek, mert sasszemük és sasfülük van a tanárjelölteknek. Egy hangsúlyhibát is észrevesznek és akkor végem van. Nagyon nehéz volt, mert nyilvánvaló, hogy az óra teljes koncentrációt igényelt, aztán utána jött a megbeszélés.

-Mi volt az, amit elvártál a tanárjelöltektől? Milyen elvárást fogalmaztál meg nekik?

-Hogy vegyék komolyan a munkájukat, előszöris és szeressék a gyerekeket. Vegyék komolyan a munkájukat, tisztességesen készüljenek fel az órákra, soha készületlenül az órájukra ne menjenek be. Nem lehet csak úgy kivágni egy órát, mert én tudok olaszul, akkor összecsapom azt az órát. Az órának meg kell, hogy legyen a pontos felépítése, gondolatmenete, amibe be tudnak kapcsolódni a gyerekek. De ha én össze-vissza ugrálok, hol nyelvtan, hol irodalom, hol ez, hol az, akkor a gyerek elveszti a fonalat.

Kádár-korszak:

-Kellett-e politikai okok miatt másképpen csinálni valamit?

-Nem, hál'istennek. Az az egy összeütközésem volt, amit elmeséltem, hogy nem adták meg időben az útlevelem, a bürokráciával.

-Mondjuk, az elég komoly.

-De egyébként, itt, az iskolában, nem.

-Te nem voltál párttag?

-Én nem voltam párttag. Ellenben szakszervezeti vezetőségi tag voltam. Három turnusban egymás után. Ez választással történt. Én mindig üdültetési felelős voltam. Úgy látszik, jól csináltam, mert mindig újra megválasztottak.

-Te mit gondolsz a névváltoztatásról?

-Én egyedül azért sajnálom, nem a Ságvári Endre miatt, csak a Ságvári név miatt, mert ez a név nagyon sok sikert hozott az iskolának és nagyon sok helyen csak így ismerik, hogy a szegedi Ságvári. És nem tudom, hogy majd fogják-e tudni így is.

Nyugdíjas évek:

-A Ságvári Gimnáziumból '90-ben mentem nyugdíjba, az egyetemről '95-ben mentem. Tudniillik '70-től voltam óraadó az egyetemen huszonöt évig párhuzamosan a Ságvárival. A gimnáziumban is maradtam két évig, mert meghagyták a megkezdett osztályaimat, hogy fejezzem be velük. Tehát a másodikos, harmadikos osztályokat végig vittem, az elsőt viszont odaadták az utódomnak, Szajbélynének. Nehezen tudtam megválni az iskolától, az az igazság.

-Magdi néni, nyugdíjasként maradt kapcsolatod a tanítással?

-Magántanítványokat tanítottam jó néhány évig, de tudod, az úgy van, ha az ember nincs szem előtt, leszoknak róla. Én ahogy nem tanítottam, nem én voltam az olasz tanár, akkor már nem engem kerestek. Úgyhogy lassan kikoptak a tanítványok, meg én se nagyon szaladtam utánuk.

-Szerinted a Ságvári Gimnáziumnak mi volt a legfőbb értéke?

-Az embersége. Mindig ez különböztette meg, szabadjon ezt mondanom, a Radnóti szigorával szemben, például. Ez hatalmas előnye volt, hogy a gyerekekkel is olyan emberségesen bánt a testület. Szóval, mi szerettük a gyerekeket.

A pedagógus vegye nagyon komolyan a munkáját, azt, hogy neveli a jövő nemzedéket. Rajta is múlik, hogy milyen lesz a jövő, milyenek lesznek a jövő emberei, mennyire lesznek lelkiismeretesek, felelősségteljesek. Erre kell neki példát adni. Ugyanakkor érezzék a gyerekek, hogy szereti őket, szeretetből szigorú, mert a szigorúsággal is csak nevelni akar. És akkor azt hiszem, minden rendben lesz.

Kakuszi Lászlónéval Mészáros Tibor beszélgetett.