"Nagyon hálás vagyok a tanáraimnak"

A 2017-ben, az Újságvári 25 éve alkalmából készült jubileumi kiadvány első cikke - az első főszerkesztő, Molnár Balázs visszaemlékezése.

A Ságváriból a legfontosabb magammal hozott emlék az alkotás ösztönzése és az emberséges tanári hozzáállás. Ma már tudom, hogy a lényeget szem elől tévesztve milyen könnyű adminisztratív kötelezettségek mögé bújni, és a diákok szabadságát semmibe véve tanítani és számon kérni.

Ságváris diákként úgy éreztem, hogy túl vagyok terhelve olyan tanulnivalókkal, amelyekre nincs szükségem. Ma már úgy látom, hogy a magoltató típusú rendszerben a tanárok hatalmas szabadsággal értelmezték az elvárásokat, és tudták, nem kell minden gimnazistának minden tantárgyban elmélyedni ahhoz, hogy a munkaerőpiacon sikeres legyen. Ma már azt mondom, hogy 

egy megengedőbb, az egyéni képességek kibontakoztatására összpontosító oktatási rendszer ilyen tanári gárdával még nagyobb csodákra lenne képes. 

Szegény természettudomány tanáraink közül a bölcsebbek és idősebbek sokszor eltűrték, hogy másodlagosan kezeljük a tantárgyukat. Eközben a többség által nagyon izgalmasnak talált művészetekben meg nem volt meg az az oktatói szabadság, hogy az e területen otthonosabb diákoknak az órai keretek között legyen lehetősége alkotni. Az irodalomban is a tanterv kötöttsége fogott vissza tanárt és diákot, nem segítette, hogy a kortárs szöveg legyen a középpontban. Ugyanez igaz a történelemre is. A merev tankönyvi keretek (évszámok tanulása) mellett nem lehetett a társadalom folyamatokra, az emberek közötti viszonyokra elég időt szánni.

A leghasznosabb tudás, amelyet kaptunk, a nyelv volt. 

Mi vagyunk az első későn jövő generáció, akiket elszomorított, hogy a fontos pozíciókat alig néhány évvel idősebbek szállták meg. A rendszerváltás után végzettek gyors karrierjét mi már nem tudtuk utánozni, és ez szerintem sokaknak fájó emlék lehet. Ebben a helyzetben versenyképes nyelvtudásra óriási szükségünk volt és a Ságváriban ezt mindenki megkaphatta.

Az iskolaújság nagyon érdekes gyakorló terep volt, engedték, hogy csináljuk, ahogy akarjuk; 

csodálatos így utólag szemlélve, milyen bölcs és nyugodt bizalommal tekintettek ránk. Éltünk a kapott lehetőségekkel: sokféle ízlésű és személyiségű ember kapcsolódott be a munkába. Az önbizalmam az írással kapcsolatban itt alakulhatott ki, és aztán végigkísért az egyetemen. Utána könnyen el tudtam helyezkedni, és pár évet politikai újságíróként húztam le a helyi napi lapnál. Az utam tehát majdnem egyenes volt sokáig, az útravalót a Ságváriból hoztam.

Ma már más területen dolgozom, de 

marketingesként íráskészség nélkül nem tudnék létezni. 

A mai napig az okozza a legtöbb örömet számomra a munkában, hogy rengeteg külföldi kapcsolatot ápolhatok. Amikor az angol térhódítása ellenére még mindig tudom egy-egy hosszú üzleti tárgyaláson a német nyelvet használni, ságváris tanáraim jutnak eszembe. Olyan alapokat kaptam, hogy nem volt gondom a Rigó utcai felsőfokún. Angolul pedig magától értetődő, hogy tudni kell; már szinte fölösleges is írnom, hogy mennyire hasznos volt a heti három angol óra.

Sokáig gondolkodtam, mit írjak, írjak-e egyáltalán. Nagyon nagy ívű fejtegetések jártak a fejemben a hazai értelmiség szerepéről, a különböző szerepű elitekről. Aztán maradtam ennél az egyszerűbb gondolatmenetnél, kicsit sablonos talán, de igaz: 

nagyon hálás vagyok a tanáraimnak. 

És ahogy öregszem, egyre gyakrabban elérzékenyülök, ha a gimnázium mellett megy el az utam.

Újságvári-főszerkesztő 1992-1995 között