Trenka Csaba Gábor: A Ságvári Híradó

Gimnáziumunk iskolaújságjainak története szépen kirajzolja a Kádár-kor és a diák-újságírás, mondjuk így: ambivalens viszonyát. A KISZ jobbára támogatta, közösségformáló erőt és kiváló propaganda eszközt látván benne, a tanári karok, és az iskolákba telepített pártvezetés inkább nem, mert "csak a baj van vele". A kölykök hajlamosak mindenfélét megírni, olyat is, ami messze eltér a hivatalos pártvonaltól, szóval ha szabadon engedik, az a baj, ha cenzúrázzák, akkor meg az. (Ne felejtsük el, hogy ez a 70-es évek közepe. Éppen most erősít be még utoljára a szovjet szocializmus magyarországi változata. Pár év múlva szétesik majd, és megkezdődik a hosszú pangás, de most még nem.)

1959-1990 között a Ságváriban három iskolaújság jelent meg. Az első még valamikor a 60-as évek közepén. Soha nem láttam belőle egyetlen példányt sem, csak mendemondákból tudok róla. Ez a próbálkozás Ördögh Szilveszter nevéhez köthető, akit utóbb el is tanácsoltak a Ságváriból (sőt, az ország összes középiskolájából is? - anno létezett egy ilyen "büntetés"), s aki aztán a Koponyák hegye című regényével vált országos hírű íróvá. A harmadik nekifutás pedig a 70-80-as évek fordulóján volt, "Ságvári Times" címen. Ebből van is egy példányom. Zoltán Patrícia és Bertók Csaba voltak a "főszerkesztők", ők tudnának többet mesélni róla. Vagy Suri Zoli, aki szintén tagja volt a csapatnak, esetleg Katona Tibi, aki kezdőként már a Ságvári Híradót is szerkesztette.

És igen, a kettő között, a második nekifutás volt a Ságvári Híradó. Az 1974-75-ös, és a 75-76-os tanévben jelent meg, mindössze két évfolyam, talán 6-7 szám összesen. Az egyetlen, ami nálam megvan, a II. évfolyam 4., 1976-ból. Felelős kiadó: Dr. Valkusz Pál (a Ságvári legendás igazgatója). Tanárszerkesztő: Csizmazia György (róla még lesz szó). Szerkesztők: Bereczky Katalin, Pelle Edit, Trenka Csaba, Dávid József. Zenerovat: Siklós Gábor és Katona Tibor, karikatúrák: Balog János és Deák Attila. A szerkesztőség tagjain kívül persze mások is írtak a lapba. Takács Tímeának versei jelentek meg, Kordé Zolinak esszéi, Kecse Nagy Sanyi pedig a sporthíreket szerkesztette, rájuk biztosan emlékszem. De nyilván voltunk még többen is (kiegészíteni ér!).

1974 végén kezdődött a dolog. A Hunyadi János sugárúti (ma Szentháromság utca) épület még nem volt a miénk. Az egyetem Lenin körúti (ma már újra Tisza Lajos körút) nagy épületének Tisza felőli szárnya volt a "B" épület. Tornatermünk még nem volt, a tornaórákat jó időben az Ady téri sportpályán tartottuk (ahol ma a TIK áll), télen pedig a Hősök kapuja fölötti Díszteremben, két osztályonként egyszerre - míg valakinek, feltehetően a Városi Tanács építészeti osztályáról, eszébe nem jutott, hogy a Hősök kapuja salakbetonból épült, talán nem kellene hetven kamasznak ritmusban ugrálnia rajta.

A biológia eladó a "B" épületben volt, a szertárban kitömött állatokkal és Samuval, a műanyagcsontvázzal, valamint egy mocsári teknőssel a folyosón egy terráriumban. Ez volt Csizmazia György tanár úr rezidenciája. "Csizma" a gimi a legfiatalabb tanárai közé tartozott (a másik kettő Janurikné, aki magyart tanított, és Wodala János, aki angolt, később magyart is). Nagy Damjanich-szakálla volt, valamint vidám és megnyugtató aurája. Úgy hatott ránk, izgatott kamaszokra, mint a grafitrúd, amikor betolják a szétrobbanni készülő reaktorba. Bárki bármiről elbeszélgethetett vele, a szertárban, óra után a folyosón, vagy a helvéciai őszi munkatáborban a ládahegyek árnyékában, almaszedés helyett. E beszélgetések során, mintegy mellékesen, mindig hozott valami, az adott helyzetre illő élettani példát - amivel még velem is képes volt megszerettetni a biológiát. (Pedig nekem, mint belvárosi gyereknek, addig az volt az alapállásom, hogy a természet csak egy szimpatikus idegen.)

Nem tudom, miért ő kapta a feladatot, hogy csináljon iskolaújságot. Anno eszembe se jutott megkérdezni, ma meg már nem tudom, mert Csizma azóta eltávozott közülünk. Felteszem, mint nemszeretem feladatot osztotta rá a tanári kar. A feladat eleve a "mi modern, újító, elit (liberális) iskola vagyunk" imázs és a központi KISZ nyomás közös részhalmaza lehetett. Mindenesetre Csizma vidáman csillogó szemmel, teljes erőbedobással látott neki a dolognak. Összeszedte a jól fogalmazó kölköket a magyar tanárok véleménye alapján, ezek voltunk mi, a későbbi szerkesztőség. Fogalmunk se volt, hogyan kell iskolaújságot csinálni, beleértve ebbe magát a tanár urat is.

Az egyetlen kiindulópontunk valamelyik szegedi szakmunkásképző (talán a 604-es?) újságjának egy példánya volt, amit Csizma megszerzett nekünk. Aha, legyenek rovatok, kb ennyit sikerült leszűrnünk belőle. Meg is valósítottuk.

Iskolai közélet. (Ki nyeri az iskolai KISZ-titkár választást? Egyáltalán, fontos ez? (Nem volt fontos, de Altorjay Áron, aki egy nagyságrenddel volt okosabb mindannyiunknál, olyan humorral, amivel azóta se nagyon találkoztam, igenis fontos volt.) - Ha nem lesz komoly fegyelmi vétség egyetlen osztályban sem, megtarthatjuk a rendesen évi négy sulibuliból a negyediket is. (Sulibuli: kamaszdiszkó szombat este a Díszteremben. Az ELP, azaz és Szabó Ervin Lednitzky Péter, ifjabb Valkusz Pali mint disc jockey-k, profikat megszégyenítő szervezés és lemezfelhozatal a legfrissebb londoni slágerlista alapján, 2x120 watt.) És így tovább.)

Sport. (Mik az esélyei a soron következő SáRa (Ságvári-Radnóti) kosár-rangadónak. Jó, nyilván mi nyerjük, de ahhoz mindenkinek ott kell lennie a lelátón, hogy túl tudjuk üvölteni a Radnótisokat. - Potrien őrmester képez ki bennünket halálig az őszi ködben, menni vagy meghalni, csontbrigád... Aztán a vége sípszó után kiderül, hogy ez csak egy tesióra volt az Ady téri pályán, tornatermünk, ugye, még nincs.)

Tanári portrék, szuper. (Rövid életrajzok a tanárainkról. Persze elég felszínes, pusztán annyi, amennyit az adott tanár elárul magáról és publikus - de mégis. Az a néhány adat, meg maga a stílus informatív és árulkodó. Vannak tanárok, akik nem vállalják az interjút, ez ha lehet, még árulkodóbb. Igaz, az elzárkózást csak mi tudjuk, a szerkesztőség, nem írjuk meg.)

Reflektáljunk a tágabb környezet, azaz Szeged jelentősebb ügyeire. (Tetszik nekünk az új Posta-palota az Anna-kútnál? Éppen most adják át. Nagyvárosi feeling kontra agyonnyomja a környezetét.)

Karikatúra rovat. (Na, ez saját találmány. Humor rovat van a szakmunkások lapjában, de csak (jobbára ismert) viccek. Deák Attila Süni és Balog János Sonáj friss, önálló és jellegzetesen ságváris poénok tömegeit tudja megrajzolni Sajdik-stílusban.)

Irodalmi rovat. (Versnek mindig lennie kell. Esetleg egy-egy novella, ha belefér a terjedelembe. Kényes ügy a válogatás: kamaszkorban mindig több írás születik, mint amennyit le tudunk közölni. Komoly viták folytak minden szerkesztőségi ülésen (a Díszterem előtti lépcsőkön ücsörögve - rendszerint ott gyűltünk össze). Ebben nem tudjuk a minta-újságot követni, a szakképzősöknél nincs irodalmi rovat.)

Zene rovat. (Ezzel nincs gond. Lemez-ismertetők, ésvagy egy-egy alkotói portré. Pink Floyd. Frank Zappa. Genesis. Persze csak progresszív rock jöhet szóba. Suzi Quatrót szeretjük, de az a sulidiszkóba való.)

Egyetlen szomorúságom, hogy azt a könnyed humort, ami a szakképzősök egész újságját áthatotta, soha nem sikerült elérnünk. Gimisek voltunk, valószínűleg túl komolyan vettük magunkat.

No és igen, a terjedelem. A korabeli oktatáspolitika doktrinája szerint a szakmunkásképző iskolák lényegesen nagyobb forrásokkal rendelkeztek, mint a gimnáziumok. A Ságvárinak volt egy saját stencilgépe, és annyi papírja, amiből számonként négy-négy példányt tudtunk nyomni minden osztály számára. Azaz 4 évfolyam x 4 osztály x 4 = 64 példány, egyenként 8-12 oldallal. Egy-egy megjelenés után hetekig ment a vita, hogy kiknél vannak éppen az osztály példányai, és mikor adják már tovább, és kinek.

A szerkesztés nem ért véget azzal, hogy belegyömöszöltük az anyagot a rendelkezésünkre álló terjedelembe. A sokszorosítás az iskola stencilgépén folyt. A stencilgép úgy néz ki, mint egy kézi meghajtású daráló a múzeum középkori gyűjteményéből: https://hu.wikipedia.org/wiki/Reprogr%C3%A1fia . Először is fel kellett gépelni az anyagot egy mechanikus írógéppel a stencil-lapokra. Ezt hol az én anyukám csinálta (akinek volt gyors- és gépírói végzettsége is), hol valaki másnak az anyukája, de volt, hogy az iskolatitkár.

A fiatalabbak kedvéért: a stencil-lapot úgy képzeld el, hogy van egy vastag alappapír, amire perforációval gyárilag rögzítettek egy nála jóval kisebb, A4-es hártyapapírt. Ezt az egészet befűzzük az írógépbe, az újság 8-12 oldalát külön-külön. Ha kész a gépelés, át kell vinni a stencilgéphez, de nem szabad összehajtani, feltekerni, sem beletenni valamibe, mert könnyen leszakadhat / összegyűrődhet a hártyapapír. És ha leszakad, akkor alkalmatlan a nyomtatásra, ha összegyűrődik, akkor nem alkalmatlan, csak éppen olvasható szöveg helyett tintapacák lesznek a papíron. Egyszer tavaszi szélviharban vittem át mind a 12 lapot, kézben, a Városi tanács Széchenyi téri épületéből a Ságváriba, lehetetlen piruettekkel védve, vad káromkodások közepette (a sarkon meg ott jegyzetelt az egész Monty Python csapat).

Most jön az, hogy a címoldalt, meg a karikatúrákat a kihagyott helyekre megrajzolja a Balog János Sonáj / Deák Attila Süni páros. Először tűvel próbálták, de az nem szakítja fel eléggé a hártyalapot, ha meg erősebben nyomod, akkor nem perforációs vonalat kapsz, hanem kivágod az ábrát. De ha golyóstollal csinálod, az sem jó, mert széttépi a hártyalapot. Ráadásul szabadkézzel kell megoldani a dolgot, a javítás lehetősége nélkül. Soni és Süni mégis mindig megoldotta. Előfordult, hogy kimaradt valami részlet, pl. egy alak feje, ami úgy értelemzavaró volt - akkor mind a 64 példányra utólag berajzoltunk tollal egy karikát a fej helyére...

És végül maga a nyomtatás. beletöltünk a hengerbe egy rakás festéket, ami ólomtartalmú, veszélyes anyag, elvileg csak gumikesztyűben lenne szabad hozzányúlni (de gumikesztyű, az nincs), sőt, egy helyiségben se kéne tartózkodni vele.

De ha ezt is túléltük, akkor jön a pillanat, amiért megéri: körbejárjuk a sulit, mindig váratlanul, soha nem előre bejelentve, és kiosztjuk az osztályonként négy példányt.

Az első évfolyam végén, 1975 nyarán elküldtek az országos diákújságíró táborba, abban az évben Kiskorpádra. Még mindig csak 15 éves voltam. Az ország minden részéből voltunk vagy ötvenen. Profi újságírók tartottak előadásokat naphosszat. Remekül éreztük magunkat. Írástechnikában hasznos is volt. Mindenre felkészítettek bennünket, csak arra nem, hogy hogyan kell egy vidéki gimnáziumban (még ha olyan elit is, mint a miénk) az ezernyi szándék, félelem, ambíció és ellenérdek között úgy lavírozni, hogy az újság is megjelenjen, és kecske is jóllakjon.

Hosszabb távon nem is sikerült. Bár formálisan soha nem szűnt meg az újság, de 1976 végétől többé nem jelent meg. Ráadásul az év nyarán Csizmazia György tanár úr is elment a suliból, elszipkázta a Tanárképző Főiskola. Nem volt többé Damjanich, aki megnyerhette volna nekünk legalább a szolnoki csatát.

De összességében akkor is jó móka volt. Nem mellékesen pedig hozzájárult ahhoz az ethoszhoz, amitől Ságvári a Ságvári.

Utóirat:

A Szegedi Városi KISZ-bizottság valamikor az 1976-77-es tanévben (nyilván valami központi utasításra) három napos újságíró-képzést szervezett a négy szegedi gimnázium számára. Végzős egyetemisták tanítottak nekünk újságírást, stilisztikát, szerkesztést. A foglalkozások a mai Dózsa utca elején egy alagsorban voltak (szemben a régi Hungáriával), ami akkor a városi KISZ klubként működött. (Később a Színház színészklubja lett, aztán nem tudom.) Szombat esténként diszkót rendeztek benne, a két, nagyobb szobányi terem masszává zsúfolódott gimis kölykökkel volt tele, Suzie Quatro, Devil Gate Drive, kétszer 120 watt, őrület. Fura volt, hogy most üres, csak mi voltunk ott.

Na most: a négy gimnáziumból ezidőtájt egyedül a Ságvárinak volt újságja, hivatalosan legalábbis, de az se jelent meg már vagy fél éve. A Radnótisoknak nem volt, és tudták, hogy náluk nem is lesz. Csak azért küldték ki őket, mert, ugye, együtt kell működni a városi KISZ-szel, nehogy már a Radnóti kimaradjon valamiből. A Tömörkény és a Tiszaparti véleményes. Nem tudom, hogy a történetükben bármikor jelent-e meg náluk újság - de akkor éppen nem, ez biztos. A tanfolyam során remek cikkeket írtunk egymásnak azokról az élethelyzetekről, amik egyszerre hasznosak és teljesen értelmetlenek, és nagyon sokat nevettünk.

A borítóképet köszönjük Váradi Mónikának.