Gát Ákos Bence: Újságvári, régi tanulságok (2017)

Mintha csak tegnap lett volna (kilenc éve), hogy leérettségiztem. Az Újságvári egykori írójaként, szerkesztőjeként, majd főszerkesztőjeként sok tapasztalattal gazdagodtam, amelyek a Párizsi Politikatudományi Egyetemen és a francia Közigazgatási Egyetemen folytatott tanulmányaim alatt, a Duel Amical - vitapolitika.hu nemzetközi vitamagazin alapítójaként, valamint az igazságügyi miniszter kabinetjében is hasznomra váltak.

Ennek tükrében kifejezetten vicces belegondolni, hogyan kerültem az Újságvárihoz. Elsős gimnazista koromban egy többrészes, szóviccekkel és komikus eposzi jelzőkkel teletűzdelt népmese-paródia sorozatot szerettem volna megjelentetni. A történet főhőse Béla bácsi, egy kitalált figura, akit - talán ennyi év távlatából már elárulhatom - egy nem ezt a nevet viselő szegedi úszóedző ihletett. Béla bá' sokat "ment, mendegélt" az elképzelt abszurd népmesevilágban, és útjai során csak egyetlen társára, hűséges, beszélő disznajára számíthatott, akit minden évben "levágott", de mégsem lett belőle "felvágott". Hogy a "remekművet" másokkal is megoszthassam, elmentem az Újságvári sulirádióban meghirdetett szerkesztőségi ülésére. Hamar kiderült, hogy a gyűlés leginkább a toborzásról szólt, az akkori szerkesztői csapat ugyanis végzős volt, és kereste az utánpótlást. Nyilvánvalóvá vált, ahhoz, hogy Béla bá' bekerülhessen az újságba, előbb azt kell biztosítani, hogy legyen újság.

Sikerült összehozni egy nagyon motivált, jókedvű csapatot. A főszerkesztői feladatot egy 10. évfolyamos diáktársam vállalta, én meg megkaptam a felelős szerkesztői címet, miután tördelői és stilizátori feladataim már az elejétől kezdve sok energiabefektetést igényeltek. Elhatároztuk, hogy felpörgetjük a lapot, csapatban ötleteltünk, állandó rovatokat hoztunk létre. Ilyenek voltak például a "Tanáraink mikroszkóp alatt", ahol minden számban 2-3 tanárnak kellett pikáns villámkérdésekre válaszolnia, vagy a rímelő Horoszkóp, a Versek és a Sport. Az összes rendelkezésre álló helyet ki szerettük volna használni, a diákokat bátorítottuk, hogy rajzolják meg a címlapunkat, később pedig címlapsztorival töltöttük meg az első oldalt. A komoly cikkek mellett a humor is mindig jelentős szerepet kapott. Minden oldal aljára a csapat által összeválogatott szóvicceket helyeztünk el. Még ma is elvigyorodom azon az ötletemen, hogy az egyik lap alján tüntessük fel, hogy "ez itt újságunk legjobb része, Anthony Lapaglia". Folyamatosan fejlesztettük a tördelést, A4-es formátumot adtunk az újságnak, a fénymásolós sokszorosítást nyomdaira cseréltük, ehhez szponzorokat kerestünk. Sikerült elérnünk, hogy a lap több tanéven keresztül kb. kéthavonta megjelenjen, ami az Újságvárit a figyelem középpontjába helyezte.

Az első tapasztalat, amit mindmáig érvényesnek tartok, hogy egy projekt működéséhez nagyon fontos, hogy legyen olyan vezetője, aki irányt mutat és megszervezi a munkát. Ugyanakkor a vezető önmagában nem ér semmit, ha nincs mögötte egy lelkes csapat, amely támogatja, és hisz a projektben. Sokan esnek abba a hibába, hogy megszerzik a jól hangzó főnöki pozíciót, majd elkezdenek a titulusban tündökölni, miközben a csapat elfogy, a projekt pedig kiüresedik. Az én főszerkesztőm ennél okosabb volt, és amikor átvettem a stafétát, én is tartottam magam a példájához.

A második tanulság, amelyet az Újságvári esete tanított meg nekem: ha valaki valamit jól csinál, először sok támadással kell szembenéznie, de a végén elismerik a munkáját. Miután az Újságvári látványosan belendült, mi is kaptunk hideget, meleget. A főszerkesztőt "lediktátorozták", én pedig megkaptam, hogy "gusztustalanul" néz ki az újság, mindezt annak ellenére, hogy egyre nagyobb érdeklődés övezte az újságot, és egyre több diák írt a lapba, amelyet addigra már professzionális nyomdában nyomtattunk. Egy időben még egy ellenújságot is elindítottak, amely viszont egy-két számnál nem élt meg többet. Valószínűleg a kezdeményezők rájöttek, hogy kritizálni egyszerűbb volt, mint dolgozni. Az elhivatottság és a tisztességes munka végül mindig megtérül, a diákok és az igazgatóság is elismerte a teljesítményünket.

Hálás vagyok az Újságvárinak, mert számtalan ötletemet próbálhattam ki, valósíthattam meg általa, ezzel magam is beírva a történetébe. A 25 éves múltra visszanyúló iskolaújság egy keret, amely főszerkesztőtől függően más-más arculatot mutat. Akármennyire is kötődtem az Újságvárihoz, amikor eljött az idő, az érettségi finise, amikor már nem tudtam volna felelősségteljesen foglalkozni az újsággal, jó szívvel adtam tovább a projektet az utánam következőknek. Azóta is örülök, ha hírt kapok az újságról, és különösen kellemes érzéssel tölt el, ha azt látom, hogy virágzik a projekt. Fontos elismerni elődeink munkáját, megtartani belőle, ami jó, hozzáépíteni saját elképzeléseinket, majd gondoskodni arról, hogy legyen utánpótlás, aki hasonló szellemben, de új gondolatokkal, lendülettel viszi tovább az ügyet. Manapság a gimnáziumi közegből kilépve sokszor hallani, hogy mindaz, amit elődeink csináltak rossz, ezért el kell törölni, meg kell dönteni. Az újságváris tapasztalat óvatosságra int az ilyen hangokkal kapcsolatban. Már az Újságvári szerkesztőjeként láthattam, hogy eleinte egyszerűbbnek tűnhet, és átmenetileg nagyobb népszerűséghez is vezethet valami ellen küzdeni, mint saját gondolatokkal előállva, valami mellett harcba szállni. Ugyanakkor azt is megfigyeltem, hogy miután a rombolás sikerült, általában kiderül, hogy az ötletek kifújtak, elfogyott a projekt, "amely nincs, mint nem volt, mint a légy fia". Aztán az illetők már csak azt veszik észre, hogy meglepődve, Besenyő Pista módjára bámulnak maguk elé, hogy "Na! Mi van?".

A ballagási beszédemben anno azt mondtam, hogy a gimnázium olyan, mint a világ kicsiben. Ezt utólag visszatekintve is meg tudom erősíteni. A küzdelem a célokért, álmokért már itt elkezdődik, és a ságvárisok különösen szerencsések, mert egy nagy múltú, magas oktatási színvonalú gimnáziumba járnak, ahol temérdek lehetőségük adódik önmaguk megvalósítására. Bízom benne, hogy minél több diák gondolja ezt hasonlóan, és a küzdelmes mindennapokban kitartó tanulással és nagy kreativitással viszi tovább a gimnázium hagyományait.

Végül, remélem, hogy az olvasóközönség gondolataimat megértette, célzásaim közül többet "levágott", ugyanakkor Béla bácsi hű társának mintájára, rólam sem mondja majd azt senki, hogy ez a "disznó felvágott".

2017. április 22.

Gát Ákos Bence

2006-2007