Pató Márton: Édes kis megalkuvások (2017)

Mert, hogy ugye bármit leírhattunk, és kimodhattunk, nem? Nyilván nem. De mégis milyen jól szórakoztunk, mikor írtunk, nem? Nyilván igen. És akkor ez így kinek volt mégis jó, nekünk vagy az olvasóknak? Nyilván nekünk.

Kezdve azzal, hogy alapból hárman az osztályban nagyon nem kedveltük a mi időnkben az ÚjSágvárit. Megfogadtuk, hogy újraélesztjük a korábban létező ZsírPapír magazint, ami olyan alter lesz, hogy a Kispállal vakolt fal adja a másikat. Drágalátos barátaim, (akik a Zolkó és Brumcsek nevekre hallgatnak) orvul rávettek, hogy forduljak az akkori DÖK-patrónus tanárhoz (aki akkor a Csiszár Imre névre hallgatott), és kérjek anyagi támogatást idealista szakadár akciónkhoz. Mire Csiszár tanár úr, olyan letermtésben részesített, amelynél jogosabbat azóta se kaptam, miszerint: "Minek mindig széthúzni??? Minek valami mást csinálni, mikor a meglévőt is lehetne fejleszteni?"

Nagyra tartott pajtásaim meglepően könnyeden kezelték a helyzetet, pedig miután már rituális ÚjSágvári-égetéseket tartottunk a fürdőkádunknál, azt hittem agyonvernek dühükben, de ehhez képest pikk-pakk ráléptünk a szigorú tanerő által kijelölt útra, és szemérmetlenül kihasználva kapcsolati tőkénket (valójában az enyémet) elértük, hogy a következő ciklusban mi szerkeszthessük az újságot. Bár szerettük az előző brigád tagjait, de a kontent nem volt a szívünkhöz közeli, ezért igyekeztünk feltölteni saját ökörködéseinkkel. Ezen a ponton érzékenyülhet el minden korábbi főszerk., hogy milyen boldoggá is tette ez a fajta szabadságérzet.

Hát persze, ki ne örülne annak, ha a kedvenc focis blogjának stílusában jelentethet meg cikkeket, vagy esetleg a szlengszótárat imitálva sikerül rittyenteni valami gegparádét, lehetőleg nem nyíltan, de érthetően, egyes tanárainkat cikizve?

De ki áll ott aztán az igazgatóiban várva egyetlen bólintásra? Ki gondolkodik azon is, hogy mi az, amit illik, és mit nem? Nyilván a főszerk, aki nem csak kreál, de kontrollál is.

Hát drága barátaim, sokan ezt nevezik felelősségnek, vagy érettségnek, vagy bánom is én minek, gimis hülyegyerekeket ritkán mernék felelősnek vagy rém érettnek nevezni, de egy biztos: valamihez elkezdtünk hozzászokni. Az önkorlátozáshoz.

Szépen hangzik ez 2017-ben (na jó, anno 2010-ben)- "jelszavaink valának haza és ÖNKORLÁTOZÁS!" Pedig pár percnyi önismereti lélekbúvárkodás után is hamar szembetűnik, hogy a mindennapjainknak milyen elemi részét képezi is ez. Az önkorlátozás korlátait és miértjeit megérteni pedig hatalmas előny az embernek, pláne tizenévesen.

Tudni, mikor, kivel kell és érdemes, vagy éppen etikus kompromisszumot kötni sosem lesz mindegy. Ezerféle lehetőséggel, opcióval, vagy nevezzük úgy alkuval szembesültök nap, mint nap. Hogy kinek az oldalára álltok egy vitában, kihez tartoztok, véditek-e a közösségetek intergritását, nevét, vagy hogy éppen beállsz-e egy újság mögé vagy sem.

Ezek pedig jó dilemmák. Minden nap érdemes rajtuk agyalni, lehet sosem tudunk eleget, de szembesülni kell velük.

Sikeres érettséget mindenkinek!

Pató Márton

(2009-2010)

A cikk szerzője a GDPR adatvédelmi jogszabályoknak megfelelően hozzájárultak cikkük közléséhez.